Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
246 A táborba érkezésünket követő napon, Lázár Vilmos hadosztályparancsnok az itt időzésünket hosszabbra terjedhetőnek mondta, így tábori berendezkedésünkhöz hozzáfogtunk, a vadászoknak kijelölt - az országúihoz legközelebb eső - helyen utcát képezve. Két oldalon zöld lombos ágakból, szellős, hűvös sátrakat építettünk, amelyek esőtől ugyan nem, de a nap hevétől igenis megvédtek. Az osztály két századának az elválasztására felállítottunk egy magas - legalább öt öles - fiatal bükkfát, amelynek a hegyébe a magyar nemzeti zászlót kötöttük fel. Emellett építette fel az osztály közösen őrnagyának - báró Onachtennek - a sátrát. Azután mi - a második század - a századparancsnokunkét a lehető leggondosabban. Persze nem Sípos főhadnagynak, hanem a hazajövendő Gulácsy kapitánynak. Valóban e sátor elég kényelmes volt a viszonyokhoz mérten. Oldala nyírfa gallyakból fonva, melyek levelei egymásra borultak, s igen ízlésesnek tüntették fel. Belerejtettünk egy átalag finom hegyaljait is, amit az altisztek összetett adományából vettünk kedves kapitányunk számára, hogy amikor jön, akkor meglephessük nemcsak sátrával, hanem ennek tartalmával is, és demonstráljuk iránta mindig érzett ragaszkodásunkat, ami Sípos főhadnagy helyettes parancsnoksága alatt - könnyen érthetőleg - még növekedett is iránta. S valóban, amikor végre megérkezett, a kellemes meglepetést szóval és tettel is kifejezte. Másnap jelentkeztünk előtte mindazok, akik - távolléte alatt - Sípos főhadnagytól nagyobb méltánytalanságot szenvedtünk. Ő fogadta a panaszt, s reportra vezetett az őrnagyhoz. Az őrnagy pedig Lázár hadosztályparancsnokhoz, aminek az eredménye az lett, hogy Sípost elhelyezték a mi századunktól. A Rasztovicon állomásozó 5. osztályhoz került, s itt maradt, amíg a lemesi csatában mint csatárlánc vezető, a muszka lovasságtól megrohanva elesett, mégpedig igen csúfosan, mert - amint mondják - pardont kért, de nem kapott, hanem levágták. A lófalui táborban, ahol a mi vadászosztályunkon kívül a honvédgyalogság is jelen volt, mintegy 4000 ember táborozott. Közöttük volt a Perczel Mór által Mórnál csatát vesztett, de a maradványból kiegészített Zrínyi-zászlóalj, amely igen büszke volt hősies múltjára. A zászlóalj régi legénysége, akik Mórnál harcoltak hamar felismerhetőkké váltak, amely abból eredt, hogy míg a zászlóaljba újonnan beosztott legénység - minden részében - kék atillát hordott, addig a régi legények atillájának gallérja vörös volt. A táborban voltak továbbá szürke atillájú honvédek, akik beregi és szabolcsi szabad csapatbeli önkéntes lovasokként szolgáltak, valamint egy 3 fontos ágyúüteg, kellő tüzérséggel. Mind-mind lelkesült magyarok. Bár számra kevesen voltunk egy muszka invázió feltartóztatására, de azért kellő bizalommal tekintettünk mindnyájan a - különösen rokonszenves - hadosztályparancsnokra, s elszántan vártuk az ellenséget. (Lázár Vilmossal felesége és leánya is megosztották a tábori élet kényelmetlensége- it.) Élelmezésünk előbb Bánfáról történt, s később Eperjesről, mivel az ellenség a duklai passzuson hazánkba benyomult, de ez is annyira kielégítő volt, hogy semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Sőt, mivel a közeli Bánfáról mindennemű étel-ital árusok piacot csaptak a mi utcánk végén, ezért akinek volt pénze bőségesen dúskálhatott. A pénzt - a katona zsoldunkat - pedig, minthogy nem is volt mire költeni, ezért elég volt a katona helyzethez mérve. Még savanyúvízben sem szűkölködtünk, mert a tőt asszonyok minden reggel korsónkba frisset szállítottak a bánfai fürdőből, s nem is annyira pénzért, mint prófuntért adták. De aztán a szolgálatunk sem volt ám valami csekély, mert az ellenség előtt szigorú ébrenlétre volt szükség, a gyalogság rekognoscirozását Zboróig - sőt a lovasságot a határig - igénybe vette. Az ágyúkat páronként állították fel különböző pontokon, de mindet a szoros torkának irányítva, amelyeknek a fedezete éjjel-nappal is éber őrködést kívánt. A szoros torkában a kolossói (klyussói) állásos kocsmánál is éjjel nappal lovascsapat állott. Meglepetéstől így nem tarthattunk, mert jó távolra - jobbra és balra a tábortól - cirkáltak a gyalog- és lovascsapatok. A napokat csak a hónapok napszámai szerint tudtuk megkülönböztetni, mivel a nyugtákra ezeket kellett ráírni, s csak egyszer tudtuk meg valósággal, hogy ünnep - Pünkösd - van, mégpedig abból, hogy templomparádét csináltattak velünk. Misét szolgáltattak a római és görög katolikusoknak az e célra készített lombsátor alatti oltáron. Mi reformátusok pedig Isten szabad ege alatt a 37. dicséret .Jövel szentlélek úr Isten” - éneklésével járultunk az úrvacsorához. Orosz betörés a bártfai szoroson át - a klysói csata Megmaradt azonban emlékemben a június 19-e. A tábori élet korán reggel - úgy szólván - hajnalban kezdődött. Századunk éppen nem volt szolgálatban. Jókor faszoltunk 5 napi zsoldot, hús, bor illetéket, kiosztottuk a legénységnek. A mindennapi pörkölt hús, nemcsak elkészült, hanem el is fogyasz-
