Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
239 A térparancsnokságtól kijőve, a Horvátit őrnagy kedvezményéből megtakarított előfogati és élelmezési kiadások, az általa adott aranyakbeli ajándék, a mezőkövesdi kártyanyeremény, és a Görgey által juttatott 50 pengőforint adományból, hogy a futári szolgálattal járó dupla lehnungot ne is említsem, mintegy 200 pengőforint boldog birtokosának tudtam magamat. Ennyi pénzem egyszerre életemben még soha nem volt! Mit tegyek vele? Talán, ha szüleimnek elküldhettem vagy nekik adtam volna, hiszen szükségük lenne a pénzre, s legalább rónék le valamit én is a reám fordított költségeikből, melyeket olykor-olykor méltatlanul én is szaporítottam, mint például az ökör ára visszafizetésekor is. Az akkori postaviszonyok miatt ez azonban alig volt lehetséges, és csak bizonytalan kockázat lett volna. Letétemé- nyezni sem volt kinél s hova, így hát nem is mentem még kvártélyomra sem, hanem a vadász-altisztek rendes gyülekezőhelyére, a "Vadászkürt" fogadóba, mely 1849-ben a Piac utcán állt. Ezen a helyen később, amikor 1854-ben diákként Debrecenbe kerültem már Király Mihály és Pap Gyuri híres fogadója volt: a "Magyar király", melyben az ötvenes évek nyomott politikai viszonyai közt a jobb magyar hazafi - ideértve a nemzeti érzésű vidéki "gentry-t" is - biztosan egyedül találhatta és fel is találta magát. Amikor "Király és Pap" a Kossuth utcára, a színházzal átellenbe, tette át hason című és jellemű fogadóját, akkor ennek a helyén épült fel később a Hauer Berti-féle "Angol királyné" híres szálloda új épülete. Ez az emeletes ház többé nem fogadó, hanem magán bérház lett, melyben a "Szedlák"-féle kitűnő férfisza- bó-üzlet virágzott. A "Vadászkürtbe" tartottam tehát, ahova az egyeki Tiszafüredről elhozó előfogatoso- mat is rendeltem azután, hogy a város majorjában lovát elhelyezi. Tudtam, hogy 2 osztály altisztjeivel itt még bizonyosan találkozom, akik nem vetnek meg egy jó éjszakát, amit szerencsés viszonttalálkozásunk örömére én szerzek nekik. Úgy is lön! Várva-vártak rám, mivel tudták, hogy az én futárságom nem közönséges utazás, hanem nagyon is kritikus lehet, habár annyira veszélyes voltát nem is gyanították, mint amilyen volt valójában. Úgyszólván ovációval fogadtak, amikor beléptem, és ez jólesett nekem, mert a bajtársi szeretet megnyilatkozása volt ez, melynek katonáéknál is - sőt talán itt inkább, mint másutt - megbecsülendő értéke van a közönséges napokon is, de hát még táborozásban és csatározásban előjövő, és még inkább a kölcsönös segélyt, védelmet követelhető nehéz viszonyok között. Lázasan hallgatták, és mondhatnám, hogy irigységet keltett bennük élet-halál közt való félelem nélküli viselkedésem, s egészen büszke örömöt, és hasonló helyzetben hasonló elhatározást keltett szívükben elbeszélésem, s ezért annál kitörőbb zajban nyilvánult meg a viszonttalálkozás. Az este - sőt az éjszaka - ünnepeltje tehát én voltam, nemcsak bajtársaim, hanem a jelenlevő polgári vendégek előtt is, akik nem csak az elbeszélés hallgatásához, hanem az öröm kitöréséhez is, sőt aztán a viszonzásul adott lakomához is, minden erőltetés nélkül csatlakoztak kivilágos reggelig. Pénzem szerencsére kibírta, de szerencsésen is megkönnyebbedtem tőle. Reggel, mert az osztálynak gyakorlatra kellett rukkolni, ki-ki kvártélyára sietett, hogy kimossa szeméből az álmot és a mámort, rendbeszedje magát a Miklós utcán levő századiroda előtti sorakozásra, de bizony az éjszaka hatása meglátszott az altiszteken, mert egyáltalában nem akart sikerülni a vezényelt "igazodj", még akkor sem, amikor Gulácsy Imre századparancsnok szájából hangzott úgy, hogy a velünk való elégedetlenség meglátszott a - különben hozzánk mindig apai indulattal viselkedő - százados arcán is. "Mi ez?" - kérdezte. Makkosi fővadász, egy nagyváradi katonanöveldéből századunkhoz jutott stifista állt elő, lehetőleg egyenes tartásra igyekezve. "Százados uram! - mondá - engedelmet kérünk, de Bartha alvadász szerencsés visszaérkezésének örömére az egész éjszakát evésben-ivásban töltöttük, és nem vagyunk rukkolható állapotban." - "Úgy?! - mondá a százados - Hiba! De ez egyszer elnézem, mert az ok nem mindennapi. Menjenek kvártélyra! Aludják ki magukat, s délután két órára rukkoljanak. Szólok a hiba elnézéséért az osztály parancsnoknál - báró Olnachten őrnagy urnái Kvártélyra oszlott tehát a század, s nem kaptunk büntetést. A százados ezen szelíd elbánása, általában szeretetteljes jóindulata mellett, az én irántam való jóindulatának is volt tulajdonítható, aminek többször adta tanújelét. Alig volt ez azonban nekem tulajdonítható, ha az én szinte jelentéktelenségig igénytelen egyéniségemet tekintjük. Talán azzal magyarázható, hogy századunk legnagyobb részben bácskai, pápista fiúkból állt. Az altisztek részint onnan, részint az ungvári klárikából jöttek, szintén pápista görög katolikus vallásúak. Én, aki sárospataki és Beke Miska,aki debreceni diákként tanult, voltunk csak reformátusok. (Beke Mihály meghalt az 1900-as években mint debreceni árvaszéki elnök.) A főtisztek közül is csak Szalay József első alhadnagy, és a százados volt - a Szabolcs megyei híres Gulácsy földbirtokos családból való - református. Hiába, de kétségtelenül a magyar vallásban való egy- hitűség rokonszenves hatása volt ez, és nem elfogultság, amely miként a felvilágosodott protestantizmusnak nem sajátja, nem is volt meg benne sem. Osztatlan szeretetben részesítette minden legényét és altisztjét, de énbennem ez a tudat bizonyossá vált. Természetes, hogy hozzá való ragaszkodásom még
