Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
238 állítva, mégpedig a hídfő erődítményében parancsoló tiszt által, aki útlevelem felmutatása után sem bocsátott be és tovább. Semmit sem tett a feltartóztatásom elleni tiltakozásomra - parancsra hivatkozva - , amíg útlevelemet a Tiszafüredi térparancsnokság által láttamoztatja, ezért fogatommal az erődítményen kívül kellett várakoznom. Mégha az útlevelet az ott készen levő huszárok közül egytől küldte volna be, sebes járatot parancsolva, de egy gyalogőrmestemek adta át, s így oda, a Tisza ártere miatt távolfekvő Tiszafüredig és vissza, könnyen lehetett vennem a késedelmet egy teljes órára. Addig járkálhattam és szemlélhettem az erődítmény szép és szakszerű kiépítését kívülről, ha akartam, vagy beszélhettem a sánctetőre felgyülekezett bajtársaknak is fontos futári mivoltomról. Háríthattam, amint hárítottam is a késedelmezésemből származható veszélyt az informálhatatlan tisztre mindaddig, ariiíg végre a beküldött őrmester útlevelemmel visszaérkezett, a bemenetelt megnyitotta, s bejuthattam Tiszafüredre. A szekérről leugorva, itt legelső teendőmnek tartottam a vidékről összegyűjtött nagyszámú fuvar közt szétnézni, hogy valami gyors fogatra tegyek szert, de a lovakon nagyon meglátszott a télutói állapot, a hitvány teleltetés, s valóban senki sem akart vállalkozni arra, hogy engem délután 3 órára a nagyhortobágyi csárdához elszállítson, ahol fogatot válthatok. Végre egy ködmönös, túri süveges erőteljes ember állt elébem, talán a dupla forspann-díj által is ösztönöztetve felajánlotta fogatát, mely egy kis könnyű kocsiba fogott két szép szálas fekete lóból állt. Én, habár útlevelem négyes fogatra szólt is, a sürgető szükség kényszerűségétől szorítva elfogadtam ajánlkozását, annyival is inkább, mert már a római katolikus toronyban a déli 12 órát harangozták, s Debrecen ide még 8 mértföld. A korgásban is jelentkező éhségen úgy segítettem, hogy egy boltban vettem egy darab szalámit, a piacon egy cipót, s felülve a kocsira megfalatoztam. Emberem pedig, kinek ostora nem is volt, csak szóval noszogatta a lovát, de ezek így is egyenletes ügetésben jól haladtak. A hortobágyi csárdához elértünk délután 2 órára. Itt ismét körülnéztem a fogatok között, de miután ezeken is meglátszott a hitvány teleltetés, s alkalmatosaknak nem mutatkoztak, ezért a Tiszafüredről idehozó ecsegi embert szólítottam fel, hogy nem volna-e hajlandó Debrecenbe is beszállítani, aki kérve egy órai pihenést, etetést, itatást vállalkozott erre. Én tehát utasítottam, hogy a szükséges élelmet a fogadóstól kérje ki, s rendezze el a dolgát, aztán jöjjön be a fogadóba, ahova én bemegyek, ha ebédre szert tehetek. Úgy lön! Bementem az étterembe, de itt látva a hosszú asztalon elfogyasztott ételek maradékát, az én ebédre vágyódó étvágyam csalódás által látta magát fenyegetve, ami arcom megnyúlásán és talán állam leesésén is meglátszhatott. Ezt látva a fogadós - a híres Aranyiné férje, Kun Károly - jónak látta, hogy vigasztaló biztatást adjon: „Ne tessék az asztal ilyen állapotából rossz következtetést levonni, amelyet csak imént hagytak el az itt állomásozó honvédzászlóalj és huszárság tisztjei. Csak parancsoljon! Lesz itt mindjárt a vadász úr számára is ennivaló." Én aztán rendeltem kettőnk számára is ételt és italt. S lön! Lett is azonnal felváltott tiszta terítékem. Emberemmel, aki lovát elrendezve bejött, hozzáfogtunk, s valóban úgy lakmároztunk, ahogy soha máskor, legalábbis én ezt mondhatom. A fogadós látta jókedvemet, amely már a megelégedésen is túlmenő étel és kivált a kitűnő hegyaljai bor túlfogyasztásából eredt, vette harmonikáját s hozzám ült, ha lehetséges vólt e hangszer egészen művészinek mondható játékával, még inkább felvillanyozta a küldetésem szerencsés megoldása iránt most már jó reménynél magasabb érzéssel különben is telitett lelkemet. Az akkor ismeretes katonai zamatú lelkesítő darabokat játszott, amiket jólesett a zenével együtt dalolnom. Kérdésemre: „Nem ismeri a Bajza Apotheozisát, ami a sárospataki kollégiumban az ifjúság egyik kedvenc darabja volt? Nyugosznak ők a hős fiák, dúló csaták után...” - „Nem, - mondá - hanem dalolja el.” Úgy lön. Ő utánam kisérte, és két-három ismétlés után már úgy játszotta, mintha nem én őt, hanem ő tanított volna engem s a szöveget is leíratta velem. Oly boldognak érezte magát annak birtokában, hogy az óra leteltével, amikor induló félben volnánk, és fizetni akarnám a gazdag ellátás árát, nem vette el tőlem a fizetséget, hanem még ő köszönte meg, hogy egy ily órát tölthetett velem, s oly darabnak jutott birtokába, mely neki és asszonyának, ebben a nagyvilágtól távol eső csárda gyakran leszálló unalmában sok-sok kellemes időtöltést szerez majd. Hiszen ez is jó volt. A pusztai csárdát a testi kielégíttetésen kívül én is azzal a jóleső érzéssel hagytam el, hogy hazám ilyen pusztai rablók látogatásáról híres csárdájában művészi érzés is található, minden van ami kell a vendégnek, ki mit kíván. Emberem lovai nemcsak a maguk - nem hosszú de jó étetését és itatását -, hanem talán gazdájuk jó ebédelését is megérezték, mert nemcsak nem lassították trappjukat, hanem még gyorsították is. Annyi bizonyos, hogy mikor Debrecenbe a "Hatvani kapun" - inkább kapuhelyen - behajtottunk, a toronyban a hét órát harangozták, s így 8 óra előtt még a hadügyminisztériumnál kézbesítettem a rám bízott sürgönyt, sőt a térparancsnokságnál a pénzbeli részről is elszámolhattam, s megoldva lön a legkritikusabb körülmények közt forgott futárságom is.
