Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés

225

család társaságában töltöttük, poharazás és soha nem szűnő friss palacsintával való kínálkozás közt,- amelyet a házi nő a maga faji dallamos hangzású kínálása után: "Tessék- tessék, a szikéi asszony ha vendégét szívesen látjau palaacsintát süüt", lehetetlen volt el nem fogadni. Habár a novemberi éjszakák elég hosszúak, mi mégis ébren töltöttük el Désaknán való tartózkodásunk első, vagyis egyetlen éjjelét. Századunk tisztjei, velük Szécsi és Szabó L. is, lementek a sóaknába, megtekintés végett az ily általok még sosem látott szerkezetnek, tehetni vélték, mert hiszen ellenség jelentkezésének még híre sem volt. Ám míg lenn voltak, Déstől délre megdördültek az ellenséges ágyúk, s én a századnál fennlevő egyetlen hadnagy, a közönséges földmíves Illyéssel alarmiroztattam a századot. A velünk ott levő gebei század kapitánya Csanálosi János is azt tette századával, s hirtelen sorakozva várakozó állásba helyezkedtünk, részint az aknában lennlevők feljövésére, részint a Désről jöhető felsőbb rendelkezésre várva. Az aknából fel is jöttek az illetők, de a Dés felől várt parancs nem érkezett meg. A két század tisztjei közt történt elhatározás szerint, tehát ama parancs nélkül megindultunk, s lassú menetben vonultunk az országúton Dés felé. Miután a Dés körül levő tágabb látókörű területre kiértünk, akkor jött felénk lassú lépésben egy Vilmos-huszár pipázva, s csak szóval értesítve, az előljövő matolcsi század főhadnagyát Jékey Kálmánt,- mert Luby Zs. előző nap sem jött századával Désaknára, hanem mulatozás végett visszamaradt Désen, s így helyette a századparancsnok Jékey volt - hogy vonuljunk lassan Dés felé, ahova már útban is voltunk. A huszár azon az úton, ugyanolyan lépésben, amint jött, visszafordult, de mi már nem tarthattuk meg az országúton haladást, mert a jobb felől levő szőlőskertet alkotó dombról az ellenséges csatárláncot képező granicsár-gyalogok lövöldözve ereszkedtek alá, de szerencsére golyóik csak fejünk felett süvítettek el. Balra tehát, egy a város közvetlen közelében vonuló hosszúkás dombra tértünk el, s ennek tetején állott fel a matolcsi és gebei század arcéllel a lövöldöző granicsár csatárlánc felé fordulva. Innen láthattuk a történteket. Láthattuk azt, hogy tulajdonképpen a csata elveszett, s a mi tüzérségünkből két ágyú a szatmári Maróthy J. -féle lovasönkéntesek által kisérve, csak most rohan ki a városnak ellenség felőli végére. Lemozdonyoz hirtelen és rohan vissza. Az ellenséges csatárlánc pedig folytonos lövöldözés közt mind közelebb ér hozzánk! Nem csuda, hogy a golyók sivításától megrémült, ilyet még nem próbált nemzetőreink zúgolódva kérdezték: mit állunk még mi itt, midőn a mieink - és még az ágyúk is - már elfutottak! Hiába akartuk őket visszatartani, még közéjük lövéssel is fenyegetőzve, vállukra vetették lándzsájukat, s előbb gyors lépésben megindultak, aztán futva haladtak be a városba tisztjeiket és minket otthagyva. Mit volt mit tennünk, mint mennünk utánuk. Az utca, amelyre a városba érve jutottunk, egy második főutca lehetett, de az ellenséges ágyúgolyók már ide is elértek, s a házak zsindelyfedelét rombolva szórták az utcára. Ez az utca egyenesen a református templomnak vezetett, de mielőtt ezt elértük volna jobbra egy egyenes utcát értünk, mely a piacra nyílt, s némelyek csakugyan a piacra futottak - önvesztükre -, mert az ellenséges lovasság már ott volt, s részint levagdalta, részint elfogta őket, amint később kiderült, mert a mi századunkból heten odavesztek. Mi szerencsénkre nem a piacra, hanem egyenesen elmenve a református templom mellett a Szamos partra értünk ki, s itt az út a nem messze lévő hídnak vezetett. Úgy látszik, Urbánnak tökéletes helyismerete lévén, talán már jó előre meghagyta a lovasságnak, hogy a hidat a menekülők elől zárják el, mert valóban ezt már két chavauxleger elállta, s a rajta való átmenekülést meggátolta. Emiatt a menekülők kétségbeesettebbjei a malomgáton át vették útjukat, pedig ez az út nagyon veszélyes volt, mert a hirtelen beállt hóolvadás miatt á Szamos nagyon fel(meg)áradt, s a gáton felül ömlött a jeges víz, ezért nyakig érő hideg fürdőt kellett venniük, amely a futásban kiizzadt testre nézve az egészség bizonyos kockáztatásával járt. De hát mit gondoltak az egészséggel, amikor az élet megmentése volt kérdésben! "Elöl tűz hátul víz!" Mentek tehát az utóbbinak, s át is jutottak. Mi azonban nem követtük őket, hanem mentünk a hídnak, bíztunk lőfegyvereinkben s lövési képességünkben. Hiszen egy pár chevauxlegers-rel magunk is elbánunk! Nem volt rá szükség, mert előttünk elvégezte két szatmári önkéntes. A töltés mellől két jól irányzott lövéssel a hídelállókat lelőtték, és megnyitották számunkra a hídon át az utat. Át is jutottunk, de az országúton nem haladhattunk, mert az ágyúk, municiós és egyéb szekerek eszeveszett vágtatással egymást megelőzni törekvőleg egészen elfoglalták az utat, s mi letértünk az út melletti vetésekre.

Igaz, hogy itt meg a hóolvadás miatt a sár a lábbelinkre ragadva gátolta haladásunkat, de legalább az elgázoltatástól mentve voltunk.

E dicstelen csatavesztés sem volt azonban minden dicsőség nélkül azokra nézve, akik abban tényleg résztvettek. A szatmári gyalogönkéntesek csatárláncban kifogástalanul megtették kötelességüket, ugyanis amikor a csata elveszettnek látszott, részben sorakozva vonultak vissza, mindeközben az ellenséges lovasság rohamát visszaverték. Maróthy lovasönkéntesei s a Vilmos-huszárok meggátolták azt, hogy a menekülő magyarok közül még többen jussanak fogságba. De legnagyobb bátorságot mégis a