Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Gáborjáni Szabó Botond: A tiszántúli református egyházi vezetés és a Debreceni Kollégium 1848/49-ben
99 A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZI VEZETÉS És a Debreceni Kollégium 1848/49-ben Gáborjáni Szabó Botond Reformkori előzmények „Látandjuk honunk ama’ lángeszű ’s kristály szívű dicső fijait, kiket az isteni gondviselés elválasztott, megihletett, hogy lennének népünk’ polgári Megváltói. ” Könyves Tóth Mihály ebrecenben már 1845-ben lelkesítő ünnepi eseménynek számított Deák Ferenc, Vörösmarty Mihály és Wesselényi Miklós együttes látogatása.1 Az esemény kapcsán Könyves Tóth Mihály lelkész büszkén tudatta az egyházi sajtóban, hogy ez alkalommal tartották a debreceniek az első „fáklyás zenét”, amelyen 600-nál több kollégiumi iljú, a professzori kar, a városi elöljáróság, az „erő-, és szellem-dús polgárság” és ami talán még árulkodóbb: gyermekeiket magasra emelő anyák vettek részt.2 Széchenyinek és Deák Ferencnek 1845-ben díszpolgári címet adományozott a város, míg Kossuth hasonló elismerésére 1848. március 19-én került sor. Bár a helyi társadalom többségét a jelek szerint csak felületesen érintették a változások, a Batthyány-kormány három minisztere ebben az ünnepélyes formában is kiérdemelte a cívisváros vezető rétegeinek hódolatát. Volt tehát egy tekintélyes csoport, amelyre a nemzeti ébredés esztendeiben nem a sokat emlegetett keleties nyugalom - a kortársak kifejezésével „indolencia” - volt jellemző. Az első „fáklyás zenét” adó tömeg összetétele és arányai hitelesítik a várostörténeti irodalom állítását, amely szerint a reformkor eszméi Debrecenben főként a Kollégium környezetében, elsősorban diákok körében keltettek visszhangot.3 Az ifjúsági szervezetek írásos dokumentumaiból az is nyilvánvaló, hogy a diákságnak a húszas-harmincas években irodalmi téren nyiladozó, nemzeti indíttatású eszményei fokozatosan politizálódtak, előbb Széchenyi, majd Kossuth kultuszához vezettek. Tekintettel arra, hogy a Tiszántúl református értelmisége, az egyházkerület és Debrecen elöljárói az „Anya Oskolában” nevelkedtek - sőt a kerület püspökeit is gyakran választották a professzori karból témánk lényegéhez visz közel a Kollégiumban történtek bemutatása. A szellemi forrongás helyi kezdeteit vizsgálva nem kerülhető meg a nemzeti nyelv ügye, melyet a hatóságok korántsem kezeltek politikától független kérdésként.4 A reformkort tárgyaló neveléstörténeti irodalom alapján a Kollégium felfogása ebből a szempontból rendkívül ellentmondásosnak tűnik. Az ítéletalkotást azonban esetenként a forrásismeret hiányosságai torzítják, következésképpen a valóságos kép jóval árnyaltabb a feltételezettnél.5 Az iskola irányítói, köztük a Debreceni Grammatika szerzői, évtizedeken át két malomkő között őrlődtek. Mivel 1844-ig a hivatalviselés feltétele volt a „folytábann való” latin beszéd, a magyar tannyelv 1796-os bevezetése után - az első kedvezőtlen tapasztalatok 1 Protestáns Egyházi és Iskolai Lap (a továbbiakban PEIL), 1845. június 1. 523-528. 2 Uo. 524. és 526. 3 Debrecen története. 1693-1849. 2. k. Szerk.: Rácz István. Debrecen, 1981.436. 4 Ha egy katolikus iskolában bármelyik tantárgyat magyarul kezdték tanítani, 1844 előtt a főhatóság haladéktalanul visszaállíttatta a latin tannyelvet. Buzgó katolikus paptanárok (mint Czuczor Gergely) állásukat is veszíthették nemzeti lelkesedésük miatt. 5 A Kollégiumot irányító helyi Konzisztórium már az 1741-ik évi Opinionesben kifejtette, hogy a latin nyelvet csak a magasabb tudományokra törekvők érdekében látja szükségesnek, a többiekre vonatkozóan az anyanyelvi írást és olvasást pártolta, sőt a syntaxisták évfolyamának még anyanyelven javasolta az Újszövetség olvasását! L. G. Szabó Botond: A Debreceni Református Kollégium a “pedagógia századában”. (Szerkesztette, a forrásokat válogatta, a jegyzeteket készítette és a kísérőtánulmányt írta.) Debrecen, 1996. (A továbbiakban i. m. 1996.) 163-164.
