Hegyesi Márton: Bihar vármegye 1848-49-ben - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 24. (Debrecen, 2000)
RUSZOLY JÓZSEF: Hegyesi Márton és műve
figyelemfölhívás, annak változatos megfogalmazású hangoztatásával, hogy e „monográfai mindenesetre egy érdemes kiegészítő rész a szabadságharc történetéhez" (Vasárnapi Újság, 1885. júl. 21., vö. Ország-Világ, 1885. júl. 20.; Pesti Napló, 1885. jún. 22.; Budapesti Hírlap, 1885. jún. 14.; Hej: 47-^18., 50., 63.). A váradi lapok közül terjedelmes és érdemi kritikát írt Dus László (-s -ó.) a Szabadság említett 1885. május 31-i tárcájaként. Dicsérte stílusát, amely — valljuk be — mára már bizony ódonná vált, bár tiszta szívvel fogalmazott, a szó nemes értelmében hazafias mondatai, szép elbeszélő fordulatai valóban ma is jól hatnak az olvasóra. Mint aki Tisza Lajosról, a vármegye elhíresült, főispánt pótló adminisztrátoráról már korábban is cikksorozatot írt, hivatkozik is reá Hegyesi, e helyütt is visszatér hozzá. Megírja, hogy a Tisza-érában „az ellenzék legerősebb szavú emberei (Miskolczy Lajos, Komlóssy Antal, Nagy József, Szacsvay Imre és mások) megyei tisztviselők voltak", akiket „a hatalomért küzdő konzervatív tábor nem saját érdekében választott meg", s — mint Hegyesi is írja — „a konzervatív táborból Hodossy, Sántha György és mások ép[p]en azon Bihar vármegyének voltak az élén, melyre a legnehezebb időben Magyarország támaszkodhatott". Ha feudálisak és Bécstől függőek lettek volna, a Függetlenségi nyilatkozat után elhagyták volna helyüket, mint Beöthy Ödön tette (!). „Nem Beöthy Ödön hátrányára hoztuk fel ezeket — írja —, hanem annak igazolására, hogy a tények rohamos fejlődése sem konzervatívnak, sem liberálisnak nem engedett időt másra gondolni, mint a haza megmentésére." Új hozadékaként emeli ki Beöthy Ödön berettyóújfalui képviselőségének, a nemzetőrök és a honvédek kiállításának, valamint a román fölkelőkkel való békekötés meghiúsulásának föltárását. A „Hatvani-féle szomorú történet — írja — [...] legalább is egy századra megrontotta a már fejlődni kezdő jó egyetértést magyarok és románok között, és bizony nem válik dicsőségünkre egyikünknek sem, hogy az a szomorú történet megtörténhetett". Nem hagyja szó nélkül, hogy a szerző „védelme alá veszi Görgeyt is, kinek nagyravágyása annyi bajnak lön kútforrása". „Mi — írja — nem vitázunk vele. Tudjuk, hogy az ilyen történeti nagy dolgok azok, melyekben egymást érvekkel meggyőzni nem lehet, hacsak a napnál világosabb adatok, okmányok nem bizonyítják be a közhiedelem ellenkezőjét, vagy hacsak a szerző hite ellen nem tanúskodnak." Közhiedelemnek véli, hogy az 1845. december 18-i megyegyűlési véres verekedést maga Tisza Lajos okozta volna. „Szemtanúk előadását idézzük, mikor állítjuk, hogy a verekedés kezdője Bernáth Józsefnek, az ellenzék erős alvezérének fia, Bernáth Gyula volt, ki saját vallomása szerint a gyűlésteremben felrúgott a zöld asztalra, mielőtt Tisza eltávozhatott volna, kardot rántva egyenesen a főispáni helytartó felé rohant, és bizony aligha lesz vala jó ebből a dologból, hogyha Tordai Torday Ferenc, derecskéi lakos, a nemesek hadnagya meg nem ragadja kezében a kardot és meg nem gátolja az ütésben." A megye 1848/49-i kiemelkedő szerepe mozzanatainak, így a Dárgos János vezette tragikus végkifejletű akciónak az ismételt kiemelésével is kimondja, ami „Tiszapártiságából" önként adódott: „Némileg mégis hibául kell felrónunk a szerzőnek azt, hogy Beöthy Ödön iránt elfogultabb, mint akik eddig írtak róla, holott monográfiában — aminek szerző munkáját nevezni szereti [!] —- több tárgyilagosságot és szigorúbb kritikát kívántunk volna." (Hej: 1-6.) A Nagyvárad 1885. július 12-i számában K. Nagy Sándor rövid tartalmi ismertetést írt e „nagybecsű emlékkönyv"-ről. „Az egész mű — írja — folyékony és tiszta eredeti magyar nyelvezettel van írva, melynek soraiból fel-fel csillámlik a rajongó hazaszeretet és a honfiúi lelkesedés." (Hej: 46-47.; teljes terjedelmében a borító első „fülén".)
