Hajdú-Bihari kéziratos térképek - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 18. (Debrecen, 1982)

TANULMÁNYOK - Módy György: Hajdú-Bihar megye településtörténeti vázlata a török hódoltságig.

Bukásuk után elkobzott birtokaikból a királyhű, részben új arisztokrácia nyert adományokat. Dózsa, mint Károly Róbert hadvezére 1316-ban a debreceni csatában verte le a Barsa nembeli Kopasz nádor és a vele szövetséges főurak seregét. Néhány év alatt bihari és szabolcsi ispán, majd erdélyi vajda és nádor lett. A hűtlenségbe esett Ákos nembeliek birtokai közül megkapta Monostorpályit, Hosszúpályit, birtokrészekhez jutott Halápon. Még halála előtt a debreceni uradalomhoz csatolta Böszörményt, Szoboszlót és Hatházat. Fiai szerezték meg 1328-ban Mátát. Bár a Gutkeled nemzetség Dorog alága Károly Róbert oldalán állott, Dózsa és a Dózsa fiak óriási politikai, társadalmi-gazdasági hatalmának hatására a délnyírségi falvaikat fokozatosan elzálogosították, majd eladták, illetve elcserélték. így került a debreceni uradalomhoz Téglás, Bigécs, Tamási, Dada és Dob, 1380-ban pedig Buzita. Területünk későbbi birtoklástörténeti változásai szoros összefüggésben vannak a hatalmas kiterjedésű uradalom, illetve egyes részeinek sorsával. A XIV. század második felében, különösen az utolsó évtizedében, a sokszor megülésük óta folyamatosan lakott és a tatárjárás után is újratelepedett falvak egy része elnéptelenedik. Ennek csak részben lehet okát találni az először 1349-ben fellépett nagy járványban, mely a század utolsó harmadában még többször pusztított. A XIII. században újból meginduló prédiumkialakulás ellentétes folyamatára kell gondoljunk inkább. A kisebb határú, kedvezőtlenebb gazdálkodási körülmények között levő, erőtlenebb népességű települések részben maguktól elnéptelenedtek, részben földesuraik telepítették át a jobbágynépességet más falujukba. Igaz, a XIV—XV. században születtek új települések is, mint ahogy a XIII. században is elsősorban falukettőződéssel Tursámson jöttek létre és Szalóksámson, Monostorpályi és Hosszúpályi, Nagygut és Kisgut, Hosszúmacs és Egyházasmacs. Ezek századokon éltek tovább. A XIV—XV. században tűnnek fel Tótfalu (Gáborjántói délnyugatra), Félegyháza (Körmösd határában), valamint Tóttelek (Berekböszörménytől északra, 1465), Kiskomádi (Kornádi mellett, 1516), Kiszomlin (Zomlin határán, 1430), Ároktelke (1347, Hajdúsámsontól délnyugatra), Facsát (Mikepércs közelében, 1435), Gömörő (Bánk mellett, 1461), Kondoros (Sámsontól délre, 1429), Latóháza (Fancsika mellett, 1456), Kamarástelke (Szovát határában, 1429). Ezek nagy részéről azonban a rendelkezésre álló kevés adat még azt sem bizonyítja, hogy falvak voltak-e vagy csupán virágkorukat túlélő késői prédiumok. E bizonytalan jellegű és életidejű településgyarapodással szemben viszont már a XIV—XV. század fordulójára elnéptelenedtek az olyan kisebb települések, mint Besenyőtelek, Poroszlótelke, Arkusd, Csőszegyháza, Papegyháza, Bigécs, Cuca, Doroglesi, Csehi, Köpcs, Szentdemeter (a nyírségi), Szata, Soma, Keserűegyház, Fegyvernek, Hímes, Balmaz, Videgyháza, Cégény, Lomb-Szentkereszt. Ugyancsak prédiumként — ebben a korban már pusztát jelent — említik később a következő falvakat: Szalóksámson (1438), Szabolcs (1453), Csecs (1453), Derzsegyháza (1455), Miséte (1483), Zelemér (1498), Zám (1406), Homorog (1409), Máta 0411) és Szentmargita (1458). Az utóbbi négy falu később újból benépesült. így az újabb települések létrejöttének és a korábbiak elnéptelenedésének ellentétes irányú folyamatából mindenképpen a tényleges falvak számának csökkenése eredményeződött. A Hortobágyon és a DélNyírségen elnéptelenedett falvak területe szinte majdnem egészében a debreceni uradalom, illetve Debrecen város tartozéka lett.