Hajdú-Bihari kéziratos térképek - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 18. (Debrecen, 1982)

TANULMÁNYOK - Módy György: Hajdú-Bihar megye településtörténeti vázlata a török hódoltságig.

désének vagy újabb helyen való megjelenésének is nemcsak gazdasági, belső fejlődésben rejlő okait tarthatjuk számon, hanem az olyan eseteket is, amikor a birtokos kényszerrel telepít át egy falut. A falvak gazdálkodására vonatkozóan először is azt kell megjegyeznünk, hogy vizsgált területünk a középkorban vízben jóval gazdagabb volt, mint később. A Tisza áradása hatalmas területeket öntött el. A Berettyó, Kalló, Hortobágy, Körös, Kadarcs, Árkus mente mindenütt kedvezett a halászatnak, a vízimadarak tojásaikkal, az élvezhető húsú fajták közvetlen táplálékkal látták el a réti pákászokat. A dús legelők, rétek, kaszálómezők a szilaj állattartásnak kedveztek. A Sárréten különösen jelentős jövedelmet adott a nád. Bajomi és rabéi jobbágyok nádas területekért folyó peréről 1215-ből értesülünk. A gyékény és a sás feldolgozása is igen fontos volt, Mezősas korábbi neve — Sás —í is utal erre. A ritka vízimadarak, kócsag, daru tollából is jövedelmezett a sárréti jobbágy. Ezt mutatja, hogy a külön kis társadalmi csoportként élő darvászok nevét őrzi Darvas. Áz erdők is jóval nagyobb kiterjedésűek voltak, mint akár a XVII. században is. A települések itt a természetes tisztásokon, de irtványokon éppúgy létrejöttek. Ezt bizonyítja a Bélpércs, Bélbagos falunevekben szereplő, bél' szavunk, mely irtást jelent. A délnyírségi tájon is sokkal több. vízfolyás volt a hatalmas tölgyesek, szilesek, kőrisesek között. A halászat itt is jelentős volt. A Hortobágy Árpád-kori földrajzi képére szintén a nagykiterjedésű kiöntéses területek, a hatalmas erdők és a kiemelkedő hátságokon megtelepült falvak viszonylag sűrű hálózata volt a jellemző. A gabonatermesztés a XII—XIII. században általánosnak mondható. Korai szőlőkultúráról csak a bihari részeken beszélhetünk. Az erdőkben települt falvak népessége legtöbbször a falutól valamivel távolabb eső irtványokon, pusztákon, „kertek"-en gazdálkodott. A vadalma, vadkörte, szeder és súlyom voltak a jobbágynép gyümölcsadó növényei, de az erdők és a virágos rét melletti falvak korai méhészkedéséről is sok adatunk szól. Az állattartás területünk mindegyik részén igen jelentős volt, elsősorban a disznóé és a juhé. A királyi kézre került birtokok népe többségében ugyanúgy földművelő udvarnokokból tevődött ki, mint az egyházi és világi nagybirtok falvainak jobbágysága. Korán kialakultak azonban különleges, elsősorban is állatszolgáltatást teljesítő települések, amint ezt Ártánd és esetleg Báránd neve mutatja. A XIII. századi állattartásra jellemzőnek látszik az az 1208. évi adat, mely egy septelyi jobbágy 8 szántó ökre, 30 juha és 1 lova elrablását örökíti meg. A juh és a disznó száma gazdaságonként még jóval később is túlhaladta a lóét és a szarvasmarháét. A nagyobb falvakban a XIII. század végére kialakult a falusi iparosság, a mezővárosokban és városokban pedig a kereskedő réteg, mint Debrecenben is. Területünk legfontosabb útvonala a várad—debreceni nagy út és a debrecen—nyírbátori út. Központja Debrecen, melynek jelentősége gazdaságilag megközelíti Váradét, és jóval túlhaladja a tatárjárás után mezővárossá visszaesett Bihar városát. A XIII. század végén Debrecen mellett a következő települések voltak jelentősek, feltehetően az átlagosnál nagyobb lélekszámmal: Pércs, Gáborján, Esztár, Bojt, Hadház vámos helyek, és a vásárt tartó Szoboszló, a két Böszörmény, Polgár, Kornádi, Derecske, Pocsaj, Bagos, Konyár és Csökmő. A XIV. század során fontos birtoklástörténeti és településtörténeti változások állottak be. A korábban jelentős nagy nemzetségek, illetve az azokból származó családok több birtokot veszítettek, mint amennyit szereztek. A Barsa-, Ákos- és Gutkeled nembeliek nagy része szembeszállt Károly Róberttel.