Hajdú-Bihari kéziratos térképek - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 18. (Debrecen, 1982)

TANULMÁNYOK - Módy György: Hajdú-Bihar megye településtörténeti vázlata a török hódoltságig.

néven 1332-ben említenek először. A XIII. század végi egyik részbirtokos, Rofoin bán alapozta meg a debreceni uradalmat. 1285-ben királyi adományként kapta a bihari Macs falut és Mihálylaka földet, Gáborjánt, Keresztúrt és Szentpéterszeget, és feltehetően ez idő tájt Derecskét, Tépet és Tursámson részbirtokát. 1299-ben megvásárolta Tornát. Unokaöccse Dózsa mester pedig a Káta nembeliek Zám faluját vette meg 1297-ben. A XIV. század első évtizedében épült meg a falu gótikus Szent András temploma s bizonyára állott a megerősített földesúri kúria. Ezek körül alakult ki a mezővárosi fejlődés útjára lépett település új központja. Az uradalmat Dózsa tovább gyarapította 1307ben Eleppel, 1311-ben Fegyvernekkel, Cucával és a szabolcsmegyei Somával. Vidékünk természetes központja Debrecen lett, az uradalom, illetve birtokosainak története pedig meghatározóvá válik a XIV—XV. században. Területünk korai demográfiai viszonyaira jóformán alig rendelkezünk adatokkal. A XIII. század végi és a XIV. század első feléből származó adatok óvatos visszavetítéséből annyit mondhatunk, hogy egy-egy faluban átlagosan 25—30 háznép lakott. A legtöbbször templom nélküli korai prédiumokon ennek az átlagos népességnek is csak a felével számolhatunk. Az Ártándra ismert 120 háznépet közlő 1075. évi adat feltehetően azzal magyarázható, hogy az okleveles elnevezés több kisebb egymás mellett élő települési egységet foglalhatott össze egy néven, az adat különben is későbbi interpoláció. Vidékünk településeit már a tatárjárás népességirtó, falvakat pusztító vihara előtt is több pusztítás érte. 1068-ban és 1091-ben kunok (besenyők vagy úzok) betörései hatolnak el ide. Rogerius megörökítette, hogy a tatárok milyen pusztítást okoztak Biharban. A falvaiból elmenekült lakosság a Sárrét mocsaras részein, a Hortobágy kiöntéseinek védett kiemelkedésein és a délnyírségi összefüggő erdőkben viszonylagos védelmet talált. így a népesség pusztulása nem volt olyan nagymértékű, mint a teljesen síkvidéki megyékben. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy vizsgált területünkön a településeknek mintegy fele elpusztult, de az újratelepedés során ezek jó része ismét benépesült, az elmenekült lakosság tért vissza, részben néhány év elteltével. A nagybirtok tervszerűen törekedett a korábbi településhálózat rekonstrukciójára. Adataink vannak arra is, hogy a tatárjáráskor elpusztult települések közül sok csak néhány évtized múlva kap újból állandó népességet. Ilyenek voltak pl. Bökény, Hát, Kinizs, Körmösd, Keresztúr, Bánkegyháza, Csehi, Csöszi, Györgytelke, Papegyháza, Poroszlóegyháza. Az a tény, hogy a régészeti módszerekkel X—XIII. századinak datált, de oklevelesen csak később vagy egyáltalán nem említett települések jó részénél a folyamatos megülés a XIII. század végére kétségessé válik, nemcsak a tatárjárás pusztító hatásában leli magyarázatát. Itt kell számolnunk azzal is, hogy a korai prédiumok nagyobb része a XII. század végén már sorvad, népességük átköltözik a szomszédos faluba. Ezzel a természetes koncentrációval egy időben új települések is megjelennek —> vagy a nagybirtok tevékenysége nyomán, vagy egy megnépesedett falu kirajzása eredményeként. A települések életében terrnészetesen nemcsak ilyen külső negatív vagy belső, gazdasági pozitív erők hatottak az elnéptelenedés, pusztásodás, illetve új települések születése vonatkozásában. Sokszor történtek olyan események, amikor külső ellenség nélkül is elpusztult egy-egy falu, különösen a XIII. század utolsó harmada belső hatalmi harcainak alávetve. Pl. 1292-ben álmosdi jobbágyok rombolták le és égették fel Bagamért, 1304-ben a Turul nembeli birtokosok jobbágyaikkal elpusztították Besenyőt és egy szomszédos falut. Egy-egy település elnéptelene-