„...Munkát, szellemet, észt...” - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 17. (Debrecen, 1981)

TAAR FERENC: Egy népművelő visszanéz — Gondolatok és emlékek a Hajdú-Bihar megyei iskolán kívüli népművelésről (1945—1956)

Lajos bácsi — bejött egy napon a megyei népművelési osztályra, letett az asztalra egy gyönyörű, remekbe készült fekete, kalapos cserépkorsót s bejelentette, hogy a több évszázados hagyományt és családi mesterséget ezennel befejezi. Megélni már nem tud belőle, az egykori napi használatra szolgáló cserépedényeket ma már senki nem vásárolja tőle, öreg is már, nehezen megy a munka s utóda sincsen a családban, aki folytathatná a mesterséget. Azonnal akcióba léptünk. Munkatársaim — Masits László és Nagy László — segítségével a szó szoros értelmében az utolsó órában mentettük meg a híres fazekasságot a kipusztulástól. Pénzt, munkalehetőséget, megrendelést szereztünk az idős mesternek s nagy szerencsénkre halála előtt még átadta féltve őrzött mesterségbeli titkait fiának, Istvánnak, akinek a keze nyomán — majd a család más tagjai által is — új virágzásnak indult az ősi művészet s ma már itthon és szerte az egész világon ismerik és csodálják az egyedülálló fekete kerámiát. Emlékeim között megkülönböztetett helyet foglal el — az akkoriban kulturális életünkbe valósággal berobbanó — Hajdúszováti Kodály Parasztkórus. Szathmári Károly tanító és karvezető irányításával a népdal és a népi előadásmód oly üde és tiszta szépségét ragyogtatták fel, hogy az elismerésre ragadtatta a kórus névadóját, Kodály Zoltánt is. Méltán lett később híres az énekkar itthon is, külföldön is, s mint közösség is mindmáig példamutató. Jelentős dátum ez is: 1953-ban — elsőként vidéken az országban — megalakult megyénkben a Társadalom és Természettudományi Ismeretterjesztő társulat szervezete, mindjárt tíz szakosztállyal. Hamarosan erős bázisa lett Debrecenben és a megyében a kiválóan fölkészült előadók által közvetített ismeretterjesztésnek. Ha meg kellene rajzolnom a kultúrát mélyen szerető és támogató, művelt állami vezető arcképét, első helyen Ménes Jánossal, Debrecen volt tanácselnökével kezdeném a sort. Írók, festők, újságírók, zenészek, színészek, öntevékeny művészeti csoportok, üzemi kultúrmunkások és a tudományok művelői a megmondhatói, mennyi odaadó figyelmet szentelt roppant elfoglaltsága mellett is a művelődés ügyének. S rendelkezett ama ritka képességgel, hogy nemcsak merészen tudott tervezni, hanem fel tudta gyújtani mások fantáziáját, magával tudta ragadni az alkotókat. Nevéhez számos megvalósult terv fűződik, serkentő szellemi jelenlétét máig is emlegetik Debrecenben. Emlékszem a debreceni Kodály kórus megszületésére is Gulyás György vezetésével. S arra a meredeken fölívelő szakaszra, amelyet akkor a Zeneművészeti Szakiskola, valamint a Kodály kórus elért. A később kibontakozott és nemzetközi hírűvé vált debreceni kórusfesztiválok sorozatának — a múltbeli nagy dalkultúra fundamentumai mellett — itt keresendő a másik összetevője, új életre keltő ereje. S személyes nagy élményem volt 1957ben a Kodály Zoltánnal való megismerkedésem, amikor éppen a róla elnevezett kórus egyik bemutatójára látogatott Debrecenbe. Emlékszem a nagyon népszerű szatirikus Dongó Színpad 1954-es meg-