„Ha majd a szellem napvilága…” - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 13. (Debrecen, 1979)

Dokumentumok - I. Az iskolán kívüli népművelés szervezete és általános helyzete

emberi haladást szolgáljuk, az ember boldogulására adott szellemi erőnek szabad kifejezését, de egyszersmind az egymáshoz való közeledésnek, az egymást megértésnek célját, a műveltségben gyökerező emberi és nemzeti egység gondolatát és érzését. Az ős Kelet embere külön személyesítette meg mithoszában, a kelő, a delelő és a lenyugvó napot. Minket a delelőre emelkedő nap lelkesít, mely nem tűr homályt, minden árnyékot eloszlat, minden zugba behat és éltető fényével vonja be és foglalja egybe egész látóhatárunkat. Az iskolát pótló és kiegészítő szabad tanítás, mely a múlt század 70-es éveiben Angliából indult ki, s immár a nyugati világ minden országát meghódította, nálunk még mindig a kezdeményező kísérletek és elszigetelt törekvések stádiumában van. Pedig áldásait szomjúbban váró föld nincs a miénknél. Társadalmi és művelődési életünk szaggatottsága, a műveltségünk fokozataiban és szellemében mutatkozó nagy eltérések, gazdasági életünk fejletlensége, népoktatásunk kiépítetlensége, tudós iskoláink közönségesen ismert bajai: az egyesek és nemzetünk létharcának közös és sietős érdekévé avatják ügyünket. És mit látunk máig? Nemcsak a társadalom kebelében alakult népművelő intézményeink, hanem még azok is, melyek bizonyos hivatalos viszonylatokban keletkeztek: majdnem kivétel nélkül egyesek lelkesedésén, egyesek áldozatkészségén épülnek és állanak fönn. Legkivált azokén, kik önzetlen lelkesedésből dolgoznak és tanítanak. Hogy az egész ügy váltsága, kívánatos fejlődése és jövője egész magyar társadalom munkás érdeklődését föl kell keltenünk; nemzetünk minden rétegébe beoltanunk azt a meggyőződésünket, hogy a szabad tanítás megerősítése, kiterjesztése és fölvirágoztatása országos ügy, mely államot és társadalmat munkára, részvételre, áldozatra szólít. Bennünk, akik itt összesereglettünk, bizonyára meg lesz az erő is, az elhatározás is rá. Hogy intéző bizottságunk fölszólítására kulturális életünk legkülönbözőbb hatóságai, körei, intézményei, társulatai, egyesületei ilyen visszhangot adtak: biztos reménnyel tölthet el, hogy ennek a Kongresszusnak a hágja el fog hatni hazaszerte mindenüvé s a „Riadó mélységet fölveri szavával". Találkozásunk bizonyságot tesz róla, hogy mi és küldőink megértettük a kor szavát és a nemzeti kötelesség szavát. Ez meg arról biztosít, hogy akik itt e kettős szózat hívására összegyűltünk, egy nagy és közös céltól lelkesítve, bármily különböző fölfogásunk legyen is a feléje vezető utakról és módokról, meg fogjuk érteni egymást. Meg fogjuk találni nemcsak az országos érdeklődés mélyítésének és terjesztésének legalkalmasabb eszközeit, de a ma külön-külön elszigetelten és ezer nehézség közt működő népművelő intézményeinknek, a szabad tanítás egész országos munkája szervezésének legmegfelelőbb módját. Fölhívásunk fejtegetései és ezt a Kongresszust előkészítő egész munkásságunk nem engedhet félreértést arra nézve, hogy milyen szervezést tartunk kívánatosnak. Semmi esetre sem olyat, mely az egyes intézmények szabad berendezkedését és munkásságát bármi tekintetben korlátozza, általánosságban megállapított formákba szorítsa, hanem olyat, mely minden egyesben tanáccsal és támogatással tartsa ébren a