Szűcs Ernő: A debreceni István gőzmalom története - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 12. (Debrecen, 1978)

IV. AZ ÜZEM MUNKÁSAINAK HELYZETE ÉS KÜZDELME - 3. A munkások helyzete a két világháború között

góriákba sorolhassa dolgozói nagyobb részét. Most ismét ehhez a módszerhez folyamodott. Miután végre kellett hajtania a 7%-os béremelést, úgy próbált takarékoskodni, hogy munkásait az eddigieknél alacsonyabb kategóriákba sorolva, tulajdonképpen semmissé tegye a béremelést. Az egyik forrás így számol be az eseményekről: „... a munkások között Debrecenben állandóan vita van, hogy mely poszton dolgozókat osztja be a rendelet a 4. és mely poszton dolgozókat az 5. kategóriába. E tekintetben ugyanis a debreceni malomban állandóan vita van a telep vezetősége és a munkások között."

478 Ez egyébként országos jelenség volt az élelmiszeriparban. 1940-től az igazgatóság már nagyobb számban alkalmazott női munkaerőt is, nemcsak takarítóként vagy zsákfoltozóként, hanem nehezebb munkákra, de a férfiakkal hasonló beosztásban is 20%-kal alacsonyabb bért fizettek a nők részére, mint a férfiaknak. Az olcsó munkaerő biztosításáról szólva kell megemlékeznünk arról is, hogy míg az első világháború idején orosz hadifoglyokat vettek igénybe a malomhoz, addig most a változott körülményeknek megfelelően egy időben ruszin, később zsidó munkaszolgálatosokkal végeztették az üzemben a szakképesítést nem igénylő munkákat. Ezzel igyekeztek a második világháború alatt mutatkozó munkaerőhiányon enyhíteni, ami az esemény politikai, társadalmi tendenciái mellett, egyúttal a béremelkedés megakadályozásának eszköze is lett.

479 A háború folyamán, miniszteri rendeletre, ismételt alapbéremelések történtek. A malom vezetősége — rádöbbenve, hogy nem ismételheti meg 1940. októberi „szűkmarkúságát" — 1942-ben hivatalos intézkedést nem várva segélyt nyújtott dolgozóinak a beszerzésekhez. „Tisztviselőink és munkásaink súlyos beszerzési nehézségein könnyítendő, a hivatalos előírásokon túlmenően vállaltunk szocialista terheket", s a 39 079 pengős segélyalapon kívül 1942-ben még külön 10 000 P-t fordítanak alkalmazotti segélyre.

480 Ez a hadikonjunktúra alatti „öntevékeny segélyezés" megint nem egyedülálló, István malmi sajátosság volt. Az iparág más üzemeiben is tömegesen hoztak hasonló intézkedéseket. Miért? Rávilágít erre a Magyar Fővárosi Malom Egyesület álláspontját magába foglaló, s a kormányhoz felküldött „Emlékirat a malomipar helyzetéről" című, 1943-ban készített memorandum.

481 Ebben maguk a malmok állapítják meg, hogy kiegyenlítetlenségek vannak az egyes iparágak munkabérei között, és időszerű lenne azokat rendezni, mert így legjobb munkaerőiket veszítik el. Egyúttal azonban felvetik annak szükségességét is, hogy állami segédlettel meg kellene akadályozni a munkaerő-vándorlást. Német, svájci, valamint olasz példákra hivatkoznak. Arra, hogy ezekben az országokban „a munkavállaló az állami munkahivatal engedélye nélkül nem változtathatja munkahelyét". Szerintük ennek a módszernek a bevezetésére lenne nálunk is szükség. Ebből a kívánságból nyilvánvalóan kitűnik, hogy ha egyrészt az államot okolják a bérkülönbségek miatt, a malomipart ért szakmunkásveszteségekért, korántsem óhajtanak dolgozóik megtartása érdekében további jelentősebb bér-