Béres András: Útmutató krónikaíróknak - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 7. (Debrecen, 1975)

A krónikairés, mint a honismeieti-hslytöltenetl feldolgozás fonása

egy megyében is, akiknek kezemunkája a helyzet pontos, de korábbi felismerése folytán falumuzeumok, helytörténeti gyűjtemények jöttek létre, vagy nagyobb gyűjtemények alapját vetették meg, s lettek a tudományos kutatómunka tudatos segitői azáltal, hogy értékes, egyébként pusztulásra itélt dokumentumokat, tárgyakat, régi fóliánsokat megmentettek. Nem az az elsődleges feladat, hogy ezt értékeljem, de arra nyomatékosan fel kell hivni a figyelmet, hogy krónikás tevékenységűk, s itt már nem csupán a pedagógusokról van szó, ugyanolyan értékű, sőt gyorsan változó világunkban fontosabbnak is tűnik, mert ha nem örökitjük meg a mát, a latin közmondás igazságával kell számolnunk: Verba volánt,sciipta manent. Azaz a szó elrepül, az irás megmarad. Krónikásaink amellett, hogy lakóhelyük történetének megörökítését is szolgálják, saját nevüket is megörökítik a tények rögzítésével együtt. Nem névtelen krónikások lesznek, mint annyian a történelem folyamán, hanem a történetírásnak hiteleB forrásaivá válnak. A krónikairásból adott kedvező esetben kinőhet egyegy település monográfiájának megírása is, ahogyan erre már nem egy példát láttunk. A helytörténeti monográfia mint kisebb lélegzetű forrásfeltáró munka egy falu, Tsz, üzem történetét dolgozza fel, s a részeredmények a megyei monográfia^ de az országos történetírásnak is fontos segédeszköze lehet, ha a történeti értékű források adatait is magába olvasztja, s megfelelő szinten értékel. A mai krónikának igaznak kell lenni. Valóságos dokumentumokkal kell alátámasztani, egyébként nem lesz hivatalos forrás. Ahogyan a néprajzosok minden esetben feljegyzik adatközlőik nevét, korát, foglalkozását, forrásként hivatkoznak adatközlők-