Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - A tanyák

ket biztosított az építtetőknek, mert „többen lévén a polgárok közül, kik . tanyai épületjeikhez megkívántató nyárfalécekért folyamodtak".

300 A ház utáni földeken a tanyákat rendszerint nem engedélyezték. Erről szólt a tanács 1834. augusztus 23-i döntése azzal, hogy miután „egyesek csekély kiterjedésű házután való földjeiken tanyai épületeket tartanak, melybe lakók nemcsak a szomszédoknak földjük termését időről-időre pocsékolják", hanem gyanús személyeknek is otthont adnak, emiatt a tanyai épületeket le kell rombolni és az érdekelteket törvény elé állítani.

301 Ez a tilalom mindennél jobban bizonyítja a tanyák meglétét még a ház utáni földeken is. A tanyák kialakulásával párhuzamosan történt azoknak betelepítése, elsősorban az alkalmazottak, tehát kint élő családok által, mint ahogyan azt az 1833. július 30-án készült összeírás igazolja.

302 A majorosok származási helye Debrecenen kívül Balmazújváros, Bihar, sőt Abaúj vármegye volt.

303 Mennyire igaz volt Wellmannak az a megállapítása, hogy „ahol egyszer a gazdálkodó parasztnép kirajzott a határba, s ott tanyákat hozott létre, a fejlődés menetét valóban bajos lett volna visszafordítani".

304 így történt ez Debrecen tanyavilágában is, mely állandóan duzzadt, s ahová a gazdák költözködtek, lakóhellyé vált, s ahol a majorosok voltak, ott az úri birtokokhoz hasonlóan kezelték az állatállományt, művelték a földet. Egy 1839/1840-ben készített összeírás jól tükrözi ezt a folyamatot.

305 K. Buse számítása szerint az 1840-es években Debrecennek hozzávetőleg 750-800 tanyai települése volt.

306 Ezek nemcsak a béresföldeken, hanem a ház utáni birtokokon is kialakultak, mint például Südi Györgynek a Kadarcs mentén 1847-ben, vagy az Alsó járáshoz tartozó utcákban 116 személynek önálló tanyája volt 1849-ben.

307 Ezek a tanyák továbbra is fennmaradtak hiába kísérelték meg felosztásukat még a Bach-korszakban is az állami főhatóságok; maga a debreceni polgármester, Poroszlay Fridrik jelentette 1853ban a nagyváradi helytartóságnak, hogy a tanyák továbbra is meghagyandók a termelés biztosítása érdekében, különben a távoli földek megművelése nehézségeket okozna.

308 Természetes, hogy a népesség is egyre szaporodott a tanyákon. Voltak közöttük teljesen „megbízható" gazdák, de voltak olyanok is, akikre a termelés kapcsán a város kevésbé számíthatott. 1833. július 1-én a tanácsülés állapította meg: „jelentődvén, hogy a Hortobágy környékén a rossz emberek megszaporodtak", az ellenőrzés „a mátai biztosra bizatik, aki a gyanús embereket kézre keríteni igyekezzen". De nemcsak ezeknek, hanem minden pusztai lakosnak összeírását elrendelték, s miután a pusztabirtokok közigazgatási ellenőrzése Szabolcs vármegye hatósága alá tartozott, ezért 1834. május 10-én a vármegye „bátorsági biztosa" május 13-ra a mátai vendégfogadóhoz rendeltette a pásztorokat, cselédeket. Az összeírás eredménye ismeretlen.

309 A népesség megtelepedését a gazdákon és azok majorosain kívül az is indokolta, hogy akár a béresföldeken, akár a ház után kiosztott területeken a munkák végzésére napszámosokat kellett felvenni. Ennek szükségességét már Palugyai felismerte, s azzal okolta meg, hogy „minden háztulajdonos kis mértékben külső mezei gazdálkodást is kénytelen folytatni", emiatt napszámosokat szokott felvenni.

310 Ő már egy kibontakozott folyamatnak volt a szemtanúja, amikor a népesség a helyben maradt napszámosok révén egyre erőteljesebben szaporodott. Ennek a folyamatnak tanúsága az a körülmény is, hogy 1840-ben az elepi, szepesi, ondódi, hegyesi népességet külön össze-