Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A városi közösség ingatlantulajdona

elődei tulajdon pénzeken szereztek, . . . egyedül csak polgárok bírhatják", valamint más polgári haszonvételek egyedül csak ezeket illetik.

2 A városi földbirtokvagyon típusai különbözőképpen oszlottak meg: ház utáni földekre, megváltott pusztákra, kaszálókra, szőlőterületekre, illetve kertekre, gyümölcsösökre, veteményesekre, erdőségekre tagolódtak. Összességükben mindezeket nem egyedül a városi közösség művelte, hanem egy részüket a lakosság bérletként hasznosította. A föld jövedelmezősége aszerint változott, hogy milyen módszerekkel művelték, milyen tájon feküdt, milyen volt a természetes vegetációja, a földrajzi adottsága, milyen ipari nyersanyag forrásául szolgálhatott, például agyagos, homokos, nádas stb. volt-e. A gazdag debreceni határban fekvő földvagyon minden irányú értékesítésére a városi vezetőségnek, sajnos, nem volt előremutató gazdaságpolitikai koncepciója; a nagy vagyont alig tudta áttekinteni, nemhogy az abban rejlő lehetőségeket felismerte volna. A feudalizmus keretei között a polgári kibontakozás felé hajló időszakban nem találta meg azokat az új módszereket, amelyek a gazdag területek erőteljes kiaknázását biztosíthatták volna: megmaradt a feudális földbirtokpolitika hagyományai között, s kevésbé figyelt fel arra, milyen technikai és technológiai újítások születtek más városokban a kapitalizmus csíráinak érlelődésével. Ez idézte elő, hogy a vagyon kihasználásának szándékai inkább felcsillantak a szenátus előtt, mintsemhogy kibontakozhattak volna. Ez az állásfoglalás egyaránt jellemezte az agrárpolitikát, valamint az ipart és kereskedelmet.

3 A választott hites közönség abban a nagy vitában, amely a királyi kisebb haszonvételek körül bontakozott ki, kezdetben azon a nézeten volt, hogy „a nemes város közönsége jövedelmeinek maga által privative való administratioja sokkal hasznosabb a városra nézve, mint azoknak arendába való adása az arendátoroknak nyughatatlansága s lehetetlen volta miatt".

4 De alapvetően az 1820-as években még mind a tanács, mind a választott hites közönség inkább ideiglenes, következetlen megoldást választott. Többek között 1829. július 3-án a nagytanács megkeresésére a szenátus azt a választ adta, hogy a város jövedelmeit az alábbi eszközökkel lehetne fokozni: a város tulajdonában levő házak egy részét el kellene adni; ki kellene terjeszteni a belváros határait, vagyis kijjebb helyezni a város -árkát, bevonva a külső vásárteret és a dohányraktárat, mert ezzel az ide menő kereskedők is fizetnék a kapuknál a belső vámot; meg kell hosszabbítani a baromvásár idejét, hogy távolabbi vidékekről is érdemes legyen árut szállítani; dolgoztatni kellene a rabokat. Hasznos, de alapvetően kisebb jelentőségű volt az a javaslat, hogy korlátozni kell az ünnepélyes fogadásokat, csökkenteni kellene a szolgák számát 35-ről 28-ra. Az akkori viszonyok között talán még az volt a legésszerűbb indítvány, hogy a kereskedelmet szabaddá kell tenni, valamint az úrbéri birtokként közvetlenül kezelt Sámson és Szovát jobbágytelkeit haszonbérbe kell kiadni. Egyéb javaslatok mellett ezt is megtárgyalták a királyi bizottság augusztus 19-i ülésén.

5 A szenátus tehetetlenségét maga a nagytanács is felismerte, különösen Vecsey József néptribun működésének idején. 1833. június 10-én Vecsey a királyi biztos jelenlétében adott hangot annak a véleményének, hogy nagyobb tárgyalás; fórumot kell biztosítani a nagytanácsnak, amelynek javaslataiból „a polgárok várják azon hasznos javallatokat, melyeknél fogva mind a közönség gazdasági kormányzása fogyatkozásain segíteni, mind az egyes