Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A városi közösség ingatlantulajdona

polgárok terheit a lehetőségig könnyíteni. . . lehessen". Á nagytanács tagjai hozzásegítenék a várost új jövedelemforrások feltárásához. 6 Az eddigiek hely­telen kezeléséről amúgy is sok panasz merült föl, s miután azokat a város vezetése nem orvosolhatta, inkább rágalmazásnak, vádnak minősítette. 7 Maguk a felügyelő állami hatóságok sem látták világosan a gazdálko­dás megjavításának útját és eszközeit. A magyar kamara 1835. május 13-án kiadott figyelmeztetésével mindössze arra hívta fel a figyelmet, hogy a hó­hérházat hasznosítani kell, fel kell emelni a vámtarifát, be kell szedni a nem nemes lakosok jövedelmi adóját, meg kell gátolni a visszaéléseket, jobban kell gazdálkodni a város tulajdonában levő igás jószágokkal. Még azt is javasolta, hogy az ohati pusztát a város adja bérbe, de ez ellen a tanács ha­tározottan tiltakozott azzal a megokolással, hogy annak haszna 1832-1835 között évi 6503 forint tiszta jövedelmet biztosított. 8 Valóban kedvezőtlen a városi házipénztár helyzete, mint 1838. január 3-án megállapították, de ennek okai között a hadipénztár állandó tartozása is szerepet játszott amellett, hogy a könyvnyomda „nem hajt annyi hasznot", mint amennyi várható volna. 9 Debrecen tőkeereje a reformkorban kedvezőtlen volt. Az 1828/1829-es gazdasági évben a szenvedő vagyon (passiva) . 386 954 vFt-ra emelkedett. Ezen túlmenően magának a ref. kollégiumnak tartozott 50 000 forinttal, de azon kívül a r. k. egyháznak, Pápa városának, több váradi kanonoknak, a helyi kat. plébánosnak, s mindegyik kölcsöne után 5-6 százalék kamatot fizetett. Elgondolható a tartozás nagysága, ha még 1736. évi kölcsönfelvétel is szerepel a tartozások között. Az említett gazdasági évben mindössze 63 045 vFt összeget törleszthetett, tehát a nagy adósság továbbra is fennma­radt, miközben a törlesztés inkább a kamatokat térítette meg. 10 Az ilyen ter­mészetű tartozásokat a költségvetésben nem szerepeltették, hanem önállóan tartották nyilván a „kötelezvények és nyugták" könyvében. A városi vagyont - a fent ismertetett általános helyzet bemutatása után ­részleteiben megvizsgálva arra a megállapításra jutunk, hogy a legnagyobb és állandó értéket Debrecen közösségi gazdálkodásában is a földbirtok kép­viselte. A város birtokában 1833-ban az alábbi puszták voltak: Ohat, Zám, Máta, Kis- és Nagyhegyes fele része, Ebes, Szepes, Pac, Bánk, Fancsika, Haláp, Nagygút, Kisgút, Parlag (Pallag) fele része, míg a másik része Had­házé; Monostor, Macs fele, Zelemér egy része, Boldogfalva egy kisebb része, Sámson jobbágy telkeinek egy hányada, Szovát jobbágy telki állományának négyötöde. 11 A Hortobágy területe azokban az években 48 000 kh-ra terjedt, abból a mátai részre 26 000, a zámira 12 000, az ohatira 10 000 kh esett. A reformkorban a város teljes legelőterülete - a fentiekkel együtt - 70­80 000 kh-ból állt. 12 Mindezeknek nagy részét 1808-ig kincstári zálogként élvezte Debrecen, majd 1818-tól 32 évig a kincstártól bérelte, míg 1854-ben véglegesen megvásárolta. 13 Maga a városi tanács 1848-ban a szántóföld te­rületét 1800 négyszögöles nagyságú 26 677 holdra becsülte. 14 Debrecen a földbirtokhoz való ragaszkodásával a rendi társadalomban tekintélyének gazdasági alapját is védelmezni kívánta, nem ismerve fel a mozgótőke nagyobb szerepét a tőkés termelés fejlődésének kezdetleges álla­potában. Inkább a külsősori taxásokat kényszerítette napszámra, semmint­hogy bérmunkásokat alkalmazott volna. Saját kezelése alatt álló birtokain feudális munkakényszert alkalmazott. Ezzel korlátozta saját árutermelésé­nek lehetőségeit, s csökkentette birtokainak jövedelmezőségét. 15 Debrecen

Next

/
Thumbnails
Contents