Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - Debrecen demográfiai arculata

nak lakhelyet szereznének. Ennek az lenne a módja, hogy vagy más háztulajdonosnál bérbe fogadnak szállást, vagy magoknak mindenkor található eladó háztelkeket vásárolnának . . ., (de) jelenleg üres gazdátlan telkek nem lévén, efélék nem osztódhatnak. . . birtokos nélkül lévő lakhely ezeknek sem adó dhatik".

3/10 Egyébként a városok lakosságának legnagyobb része a föld- és szőlőbirtokos, céhpolgár vagy kiskereskedő, háztulajdonos, esetleg a tőkekamatból élő személyek sorából került ki.

341 A polgárjoggal együtt járó előnyök azonban még a valóban polgárjogú személyeket sem mindenkor illették meg. Debrecen város lakosságának életében éppen ebből a körülményből eredt az a szinte felmérhetetlen különbség, amely a későbbi évtizedek folyamán az egyes társadalmi rétegek megítélése körül kifejlődött. Ennek a különbségnek hatása végigkísérte a várost a XIX. század elejétől csaknem a felszabadulásig. A kérdés fontosságára éppen azért hívjuk fel a figyelmet, mert a történettudományi szakirodalom ezzel mind ez ideig alig foglalkozott.

342 Egy 1803-ban kelt határozat ugyanis kimondotta azt, hogy „a polgári javak (failletőség, kaszálóhasználat, ház utáni föld stb.) senkit sem illetnek meg a várost övező árkon kívül, tehát még azt a polgár jogú személyt sem, aki lakás céljából az árkon túlra költözködik. Viszont az ilyennek szabadságában áll a korábban elsajátított iparát gyakorolnia és kézimunkával kenyerét megkeresnie".

343 A városárkon belül éltek a teljes jogú polgárok vagy olyanok, akik polgárjog nélkül is háztulajdonnal, esetleg házhellyel rendelkeztek, s arra akár később építkeztek; viszont a királyi kisebb haszonvételek előnyeiből is ki voltak rekesztve azok, akik az árkon túl telepedtek meg. Ez az állásfoglalás különösen azokat sújtotta, akik önálló földműveléssel, szántás-vetéssel vagy állattartással kívántak foglalkozni, mert a város tulajdonát képező ingatlan vagyonból nem részesedhettek. Ilyet csakis az árkon belüli cívisek élveztek, míg az árkon kívüliek tömegei legföljebb közvetett úton, mások neve mögé bújva juthattak egy-egy földdarab birtokába. Ez a megkülönböztetés valóban a két társadalmi réteg szembekerüléséhez vezetett: földbirtokos cívisgazdák az árkon innen, föld nélküli kisemberek (napszámosok, kisiparosok stb.) az árkon túl. Ha a belvárosi polgár háztulajdonos a házat eladta, azzal együtt a ház utáni föld joga is az új birtokos kezébe került. Ezzel sokszor olyan személyek jutottak az árkon belül élő kiváltságos polgárok közé - még polgárjog nélkül is -, akik talán nem tartózkodtak állandóan Debrecenben, mert élethivatásuk ezt nem tette lehetővé. Sok más mellett 1827. október 20-án Liptay Lajos debreceni ügyvéd Péterfia u. 6. sz. alatti házát eladta nagykállói Kállay Leó „ezredes főhadnagynak" 5000 váltóforintért „ház után való földjével együtt". A Kállay család ezzel a város belterületén birtokossá vált, holott még polgárjoga sem volt. Ráadásul az érdekelt a vételárból csak 500 vft-ot kapott kézhez, a többit a törvényszék 1832-ben végrehaj tandónak ítélte meg.

344 Az is sok ellentmondást váltott ki, hogy bár a polgárjog egy-egy család több nemzedékén át öröklődött, de a vele járó előnyök, a különböző természetbeni illetmények nem hagyományozódtak át. 1829. július 6-án konkrét esetből kifolyólag a szenátus azt az álláspontot foglalta el, hogy „a polgári juss a polgár vagy özvegye kihalása esztendején túl ki nem hat". A polgárjog elismertetése egyénileg vált szükségessé, mert „ha valamely polgárnak