Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - Debrecen demográfiai arculata

écetárulók és az úgynevezett kapadozók, s ezek között a ser és pálinkamérők nagyon hiányosan vágynak utcánként összveírva", tehát a lakosságot újból számba kell venni. Egyébként a pusztán élő pásztorokat nem a város, hanem Szabolcs megye írta össze, mint például az 1846. május 16-án kelt rendelete szerint május 28-án, éppen ezért az ilyeneket Debrecen nem is tartotta nyilván.

336 Az össznépességen belül a lakosságnak sem vagyoni, sem társadalmi és jogi helyzete nem volt azonos. A város határozottan gyűjtőhelye volt a különböző jogállású és társadalmi helyzetű személyeknek. Ezek a különbségek azonban kifelé, a nemesség rendi előjogai ellen folytatott harcban kevésbé mutatkoztak meg. Amíg a falvakban az osztályhelyzet sokkal világosabban került előtérbe és a társadalmi pólusok határozottan merev formában jelentkeztek, főként az alapvető két osztály: a kiváltságos nemes és a jog nélküli jobbágy között, majd továbbmenően az arisztokrata és a kisnemes között, addig a városban korántsem a születés előjoga döntötte el a társadalmi állást, hanem sok más tényező, elsősorban a gazdasági javak birtoka. De a gazdasági helyzeten túlmenően a városon belül nagy szerepet játszott maga a polgárjog, a foglalkozás; Debrecen esetében pedig egy sajátos és más városoktól eltérő ismérv volt az, hogy valaki az árkon belül vagy kívül lakott. A XVIII. század előtt a cívisek és a nem polgár jogú személyek (hospites), az árkon belüli háztulajdonosok és a házzal bíró külsősori személyek idegen hatóságokkal szemben egyaránt a város védelme alatt álltak, ezért kifelé nem tűnt fel a város lakosságának rétegei között levő nagy különbség. De befelé ez az egység azonnal szétesett és igazi valójában mutatkozott meg a különböző vagyonjogi viták esetében. Palugyai I. a társadalom szervezetét 4 osztályra tagolta:

337 az I. osztályba tartoztak a választópolgárok, a II. osztályba a városi tanács tagjai, a III-ba a polgárság, a IV-be a közlakosság. Szerinte „ezen osztályzatok összege egészíti ki a városi népességet". Palugyainak ez az osztályozása kissé a polgári társadalmi szemléletet tükrözi, hiszen tudvalevő, hogy a feudalizmus korában a választott hites közönség, vagyis a nagytanács tagjai a hatalom gyakorlásában nem vettek részt. Ilyen irányban csak törekvéseik emelkedtek ki. A valóságos helyzetet kifejezőbben tükrözi Mályusz Elemér hármas kategóriája. Szerinte a legalsóbb rétegbe azok tartoztak, akik nem rendelkeztek polgárjoggal, vagyis a munkások, szolgák, zsellérek, önálló műhellyel nem rendelkező kisiparosok. Megállapításához még hozzá kell tennünk, hogy Debrecenben a külsősori lakosok bármilyen foglalkozás mellett is ebbe a kategóriába tartoztak, mert ha volt is polgárjoguk, azzal nem jártak együtt az olyan előnyök, mint amilyenek a város árkán belül lakókat megillették. A második kategóriába a polgár jogú egyének tartoztak, míg a harmadikba a leggazdagabb vezető réteg.

338 Bár igaz, hogy Debrecen jogszabályilag különösebb nehézségeket nem állított a polgárjog megszerzése elé,

339 de az a gyakorlatban mégis bizonyos feltételekhez kapcsolódott. Egyetlen előírás azonban következetesen érvényesült, ha elvileg ezt nem is mondták ki, mégpedig a megtelepedés. Ezt főként a XIX. században követelték meg. A város a helytartótanács 1828. szeptember 5-én kelt rendeletére azt jelentette főhatóságának, hogy a Hohenzollern hercegi birtokról Magyarországra költözni szándékozó 16 férfi és 19 nő debreceni letelepedése csak akkor volna lehetséges, ha „azok magok -