Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - A tanyák

1848-1852 között épültek, és felsorakozva a korábbiakhoz, a lakosság növekedését bizonyították.

315 A tanyás lakóházak érdekes építészeti megoldásokkal készültek; voltak közöttük szépen kialakított udvarokkal ellátott fa- és kőházak, téglaépítmények, de voltak paticsfalú vályogkunyhók is. A Hetilap 1845-ben a tanyákon uralkodó primitív viszonyokról számolt be.

316 A pusztai tanyákon kívül a debreceni erdőségekben is alakultak tanyák. Ezeknek fenntartását a tanács mindenkor csak átmenetileg tartotta indokoltnak. Ilyen értelemben foglalt állást a Szabolcs vármegyéhez írt tájékoztatójában is 1792-ben.

317 Ennek ellenére a homoki erdős területeken szintén megmaradtak az állandó tanyák, amelyeknek eredete még a XVII. századig vezethető vissza. Az erdei tanyák léte összefügg az erdőirtással, majd fatelepítéssel és magával a debreceni bérleti gazdálkodással. 1818-tól Bánk és Fancsika zálogos területén „Zálogsumma ellenében" a polgárok alzálogokat élveztek, s miután ezek messze feküdtek Debrecen várostól és Nyíradonyig terjedően több kilométerre terjedtek ki, az erdőségekben is szükséges volt megfelelő munka- és lakóhely felszerelése. Az erdei tanyákon azonban inkább majorosok laktak, ők gazdálkodtak, míg a kaszálóbirtokosok kisebb arányban költöztek ki. A tanyákon a fakitermelésen és faültetésen kívüli tisztás részeket szántónak használták fel. A tanács eleinte hallgatólag tudomásul vette az erdei tanyák létezését, de 1832-től kezdve a kamara tiltakozására más álláspontot foglalt el. Ennek megfelelően időnként változott a tanács politikája is az erdők közvetett hasznosítása kérdésében.

318 Az erdős puszták benépesülése három fázisban történt: a török hódoltság idején Bánk, Fancsika, Haláp, Monostor, Pac vidéke települt be, ahol korábban falvak voltak. A második ütem 1774-ben kezdődött a kaszálók ügyének rendezése kapcsán, amikor mindenki kaszálót kaphatott 7 évi használatra és a bérletet meghosszabbíthatta. A harmadik ütem 1832-től kezdve figyelhető meg. 1833-ban például Bánk, Fancsika, Csere, Haláp, Pac erdős pusztáin 155 kunyhóban 150 majoros 616 családtaggal élt különböző falvakból. Hiába rendelte el a helytartótanács és maga a város is a kunyhók lerombolását, a pusztulás helyett inkább növekedéssel találkozhatunk. 1836-ban 250 kunyhó állt, amelyeket a tanács meghagyott, de „csak pásztorok számára". A következő évben többen elköltözködtek, ezért 1838-ban 181 kunyhó üresen maradt, viszont ugyanakkor különböző állattartó épületek emelkedtek.

319 Maguknak a gazdáknak többszörös érdekük fűződött az őket megillető erdőrészek és erdei puszták hasznosításához. 1834. április 16-án például a gúti kaszálóbirtokosok a nyíradonyiak ellen emeltek panaszt, akik gyakran kárt okoztak jószágaikkal és más módon, s engedélyt kértek, hogy „kaszálójukban bizonyos és esztendős cselédeket" tarthassanak. A tanács a kérést teljesítette „oly móddal, hogy sem lovat, sem szekeret vagy talyigát ne tartsanak" és a károkról folyamatosan tegyenek jelentést. Ezzel az engedéllyel nyilvánvalóan éltek is. Az intézkedés azonban a tanácsot Önmagával állította szembe, hiszen 1834. szeptember 4-én ismét arról rendelkezett, hogy „akik cserekaszálóikban lévő kunyhókban állandó majorost tartanak, azok cserekaszálóiktól megfosztódnak", mert rongálják az erdőt.

320 Ennek ellenére a termelés követelménye erősebben érvényesült, mint az adminisztratív rendelkezések hatása, mert a kunyhók és más épületek meg-