Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - A tanyák

alatt a major állt. Ha az egyes utcák háztulajdonosai, akik földhöz jutottak, maguk is főfoglalkozásnak tekintették a mezőgazdasági termelést és első forrású jövedelmük a föld termékéből származott, maguk személyesen is tanyát építettek és lassan-lassan nemcsak a szorgosabb munka idején tartózkodtak kint, hanem kiépítették az állandó, télen-nyáron át tartó központot, a tanyát. Ez a folyamat Debrecenben a XVIII. század végén rendszeressé vált és az összeírások ettől az időtől veszik számba a tanyai lakosságot, természetesen nagyon hiányosan.

269 Amikor rendszeressé vált a ház utáni földek kiosztása, a lakosság fokozatosan igyekezett a földterületet egyénileg megművelni. Ezzel felbomlott a földközösség, a közös gazdálkodás, az egyéni földbirtokhoz hozzájutott személyek kezdtek egyéni módszereket alkalmazni, elsősorban a szántóföldi művelés terén. Az érdekelt családok szállásokat alakítottak ki; hiába született már 1737-ben határozat azok szétrombolására, a szállásokat egyetlen pusztabíró sem számolhatta fel. A földbirtoklás elveinek és módjának szabályozása Vécsey és Forgách királyi biztosok nevéhez fűződik, akik ellenezték a földközösségi művelést, mert törekedtek arra, hogy a polgári földhasználat előnyeiből többen kivehessek részüket.

270 A határon fekvő földbirtok magánhasználata két forrásra támaszkodott: az egyiket a ház utáni földek debreceni rendszere, a másikat a bérletgazdálkodás, az ún. „béresföldek" kategóriája képviselte. Előbbiek Debrecen város elidegeníthetetlen tulajdonát képezték, a másik Debrecennek a kincstártól bérelt területeiből állt. A tanyavilág legkorábban elsősorban a ház utáni földeken fejlődött ki. Ezek a területek Ondódon, Hegyesen, Czuczán, Macson, Ebesen, Szepesen, Elepen, Kösélyszegen feküdtek, de voltak ház után kiosztott kaszálók Bánk, Haláp, Gút, Csere, Fancsika, Pac erdőségeiben, amelyeken az erdei tanyák alakultak ki.

271 A ház utáni földek hasznosítása már a XVI. században megkezdődött; e föld kiadásának egyetlen jogcíme az volt, hogy minden városlakó polgár, és nem polgár jogú személy is, ha háza volt, a város közös tulajdonából az utcák szerint megállapított területeken bizonyos mennyiségű földet kaphatott, amely gyakorlatilag saját birtokaként szerepelt. A terület nagyságát külön jogszabályok állapították meg. Ezek sorában kiemeljük az 1742. május 8-án alkotott határozatot arról, hogy „a város népe közül valakinek háza vagyon, adaja szerint adódik föld a háza után, amelyet szánthat vagy használhat.. ." De ez a határozat már százados joggyakorlatra épült, hiszen a tanács első ízben 1571-ben mondotta ki, hogy „a debreceni polgárok földje (vagyis a város tulajdona) a polgárjogúak között szétosztandó".

272 A két határozat között azonban a legnagyobb különbség az, hogy amíg a XVI. században a földtulajdont a polgárjoghoz, addig a XVIII. század első felétől kezdve már a háztulajdonhoz kötötték. . A ház utáni földeket a város utcaszervezetének - tehát kerületeinek rendjében osztották szét oly módon, hogy az utcákon élő háztulajdonosokat összeírták, majd a tanács által kijelölt és kifejezetten az utcák számára megállapított területet egymás után mindenki részére szétparcellázták. A parcellázás alapja, mint láttuk, az adóösszeg volt. A földet tehát lényegében és jogilag az utcák kapták s azoknak a lakosai, ha elköltöztek, más területen jutottak földhöz, hacsak a régit el nem cserélték. A parcellák 4-10 kh-ra