Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - A munkásterületek

tartóból és a velük lakó 1Ó3 albérlőből 7 családnak van lova, 17 tart aprómarhát, semmije sincs 32 főnek. Ugyanakkor a vályogvetőben él 117 debreceni, 5 idegen család s a gyermekek száma összesen 96. A családok közül lovat tart 9, aprómarhát 5, semmit 47 fő. Foglalkozásuk szerint vályogvető 13, koldus 7, napszámos 17, csősz 5, fonó 11, kondás 1, cseléd 1, talyigás 1 fő. Az ott élők kb. 50 százaléka már 15 év óta helyben lakik, tehát a tényleges helyzetet feltáró jelentés ellentmond a tanács olyan értelmű megjegyzéseinek, hogy elsősorban idegenek telepednek meg a helyeken.

235 A föld- és házhelyigény nagy szorítójából a tanács végül is bizonyos engedmények árán szabadulhatott meg. 1837-ben a vályogvető helyén levő földeket „öt esztendei haszonvételre oly feltétel alatt" osztotta ki, „nem pénzért, hanem a szegénységnek jótékonyul, hogy azon idő alatt a lehető móddal minden föld birtokosa a neki adott földet elegyengesse, hogy közlegelőnek alkalmatossá tétessen". A lakosok azonban - egy másik jelentés szerint éppen ezzel a planírozással nem foglalkoztak, hanem egymás között vitatkoztak, majd a tanáccsal szemben „függetlenségre törnek".

236 A tanácsnak a téglavetésben jártas mesterekre szüksége volt s éppen a reformkorban, amikor a városfejlesztés, az utcarendezés, a csatornázás, a tűzvédelmi intézkedések nagyobb fokú termelést tettek szükségessé. S hogy kiváló szakmunkásai, szakiparosai voltak, azt legjobban azok az igények bizonyítják, amelyeket különböző helyekről terjesztettek a tanács elé tégla- és cserépvetők kiküldetése céljából. Nagybánya királyi város 1837. február 28-án levélben kérte Debrecent, hogy miután itt „több téglavető mesterek tanáltatnának, mintsem amennyire a nemes városnak szüksége lenne", küldjön „egy ügyes, józan életű, szorgalmatos s legjobb idejében lévő téglavető mestert". Nagybányán évi 4-5 kemence téglára lenne szükség, kemencénként 30 000-36 000 téglával „a köpenyegtéglán kívül, mely a téglamesteré". A szakmester részére az illetményeken kívül lakást, kertet, természetbeni hozzájárulást biztosítana. Ezen túlmenően „a négyszegő flaszter égetett téglák fele ára a téglamesteré, fele pedig a cassáé" lenne. A cserépvetés külön megegyezés tárgya, miután Nagybányán ilyet még nem égettek. Az ajánlatra egyetlen személy jelentkezett: Diószegi István, a többiek „mint szegény emberek a magok szegénységébe inkább óhajtanak megmaradni", mint ismeretlen helyre távozni.

237 Hasonló ajánlattal fordult Debrecenhez 1842. április 10-én a Tiszaújlaki Királyi Sószállító Hivatal a Kőrösmezői Erdőhivatal részére égetendő téglák készítése céljából. Viszonylag kedvező illetménynél, természetbeni szolgáltatással látnák el a mestert, sőt a gyógyítását és a szükséges gyógyszert díjtalanul vehetné igénybe. Ennek ellenére senki sem vállalta a megbízatást, mert „kimenni Debrecenből senkinek sincs kedve".

218 Egy harmadik munkásnegyed volt kialakulóban a Salétromtisztító telepnél a Miklós utca végén,

239 majd magának a salétromfőzőnek a vidékén, de ezeknek lakóiról nincsenek kimutatásaink. Ugyanez a helyzet a dohánygyár környékével, amelynek munkásai azonban vagy a külsősoron kerültek nyilvántartásba, vagy az árkon belül éltek. A dohánygyár ugyanis nem esett a város határának perifériájára, mint az előbbiek, hanem közel volt az árokhoz, a Dobozy temetőhöz, a munkások tehát könnyebben elérhették, emiatt nem volt szükség arra, hogy a közelében telepedjenek meg. Ezen a vidéken csak a polgári forradalom után állandósultak a lakótelepek.