Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - Az árkon kívüli település

következtek be azok a jogi elhatárolások, amelyek élesen szembeállították az árkon kívüli lakosokat az árkon belüliekkel. Ettől az időtől a hóstát nemcsak települési zónát képviselt, hanem társadalmi kihatású jogi íogalmat is. Tévedés annak a feltételezése, hogy a hóstáton kizárólag csak a szegényebb lakosok telepedtek meg, tehát, hogy az új soriak tömegükben és egyénenként egyaránt a nincstelenek közé tartoztak. Az valóban igaz, hogy a megtelepedettek egy része menekült a közadókkal járó terhek fizetése alól,

194 de más részük a szabad foglalkozás terén nagyobb lehetőséget talált és ezért költözött át. A hóstáti telektulajdonosok gyakran változtak, mert hol a városba költözködtek, hol máshol telepedtek le és helyüket újaknak adták át. Például a Csapó utcai kis ajtó körül 1815-ben kiosztott 7 telek tulajdonjoga megváltozván, az eredeti letelepülők közül 1838-ban már csak 1 személy maradt. Az is gyakran előfordult, hogy valaki belvárosi házát adta el és új házat vett a hóstáton, de ugyanez fordítva is megtörtént.

195 A hóstáti várostelepülés terjeszkedése azonban elsősorban a környező falvak lakosainak beköltözése miatt történt; Debrecen mindenkor vonzotta a kenyér és munka nélkül élő környékbeli személyeket vagy azokat a jobbágyokat, akik a terhek fizetése és a földesúri hatalom elnyomása elől menekültek. A jobbágyoknak városba szökése és elsősorban Debrecenben való megtelepedése már a XV. század óta végigkísérhető s nem egy királyi kiváltságlevél erősíti meg a debreceni tanácsnak azt a jogát, hogy a nála védelmet kereső jobbágyok számára oltalmat nyújtson. A jobbágyok a középkor századaiban valóban védelmet találtak a városban, s legtöbbször az árkokon belül telepedtek meg, sőt sok esetben polgárjogot is szereztek. A XIX. század első negyedében viszont a város árkain belüli megtelepedésre már kevesebb lehetőség kínálkozott, s emiatt a kapukon kívüli helyeken húzódtak meg, amivel hozzájárultak a hóstátok lakosságának növekedéséhez. Az önkényes megtelepedés ellen a városi hatóság intézkedéseket tett, s nem egy ellenőrzés figyelme terjedt ki arra, hogy milyen jogcímen élnek az emberek a külsősori házakban. Többek között 1828. május 24-én a városi büntetőtörvényszék 35 személyt - családfőt - vont felelősségre, akik „minden magisztratuális engedelem nélkül tartózkodván itt s mint lakók úgy vévén ide lakásokat a hóstádton". A vizsgálat megállapította, hogy az idézett személyek közül többen már gyermekkoruk óta helyben laktak, amivel az állandó megtelepedés jogcímét elnyerték. A törvényszék komoly vizsgálatot rendelt el, miközben az érdekeltek részére egyhónapi határidőt szabott a megtelepedés jogosságának igazolására.

196 A városba özönlés nemcsak Debrecent jellemezte, hanem más európai városokat is. Az elvándorlás során másutt is elsősorban a perifériákat keresték fel, s az emberek vagy állandó lakóházat építettek, vagy másoknál húzódtak meg.

197 Ezt igyekezett a legtöbb város meggátolni és a perifériákat ebből a célból gyakrabban ellenőrizte. A királyi bizottság 1828. augusztus 25-én tartott ülésén Szél István és Pető István azt a kérelmet terjesztették elő, hogy „a Csapó-utcai hóstáton nyert, de később elvesztett telekjek helyett a Péterfia hóstáton más házhelyeket" biztosítson a tanács. Az ülésen az az elv került előtérbe, hogy „az újsori telekeknek már eddig is rendkívüli és a belső város gyarapodásának nagy hátráltatásaival történt kiterjedése áltáljában nem engedvén azt meg, hogy ezentúl valakinek az újsoron teleknek való föld szakasztasson ki", ne-