Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - Közvilágítás, víz- és csatornaépítés

állapítása akadályokba ütközik, mert a hordó nagysága ismeretlen. Valószínű, hogy átlag 400 literes hordókról lehetett szó. Egy korábbi, 1834-ből származó kimutatás szerint naponként és házanként 13 veder vizet kellett szállítani, viszont olyan házakhoz, amelyek a mindennapi szállítást nem igényelték, hetenként 20 veder vizet szállítottak.

129 Ezt a nagy terhet a városi szekerekkel, főként azóta, hogy az utcák önellátása megszűnt, nem tudták megoldani. A tanács a vízszállítást 1844. szeptember 27-től Kádár Ferenc mérnökre bízta azzal, hogy ,,a nemes város részére vállalkozás útján a közönséges házakhoz ivóvizet" szállít. A szállítást már korábban elvállalta, mint a jelentésből kiderül, sőt a kollégium részére 1843. október végéig szállított, de ezt a tanács megszüntette, mert elkészült a kollégium ivóvizet adó kútja. Ugyancsak hasonló okokból szüntette meg a katonaság részére történt vízszállítást. 1845. január 4-én értesítette a főbíró a helyi hadipénztári hivatalt, hogy a jövőben nem szállít ivóvizet a katonaságnak, mert „az egészséges ivóvízzel bővelkedő artézi kútnak tetemes költséggel a piac közepén létrehozása sikerülvén, ezáltal az ivóvíz további hordatásának szüksége elenyészett". A Debrecenben állomásozó katonaság parancsnoka január 6-án kérte a további szállítást, de ezt január 9-én a város ismét megtagadta. Csak a katonai kórház és „a quasi casarnákban együtt" levő legénység, valamint a 39. gyalogezred főhadfogadó „kormányának" tartotta fenn a szállítást, mint a főbíró 1845. május 5-én a helytartótanácsnak jelentette.

130 Ezekben az években - úgy látszik - a vízellátás gondjainak egy része már megszűnt a közben kiásott s főként artézi kutak révén. A vízhiány megszüntetésére elsősorban a közkutak fúrása maradt a legcélszerűbbnek. Ecsedi István régebben azt állapította meg, hogy „Debrecen városa mindeddig hiába kísérelte meg területén artézi kutat fúrni", pedig szerinte erre a Hortobágyon bárhol lehetősége volt.

131 Ennek a megállapításnak az előbb említett adatok ellentmondottak, bár valószínű, hogy az artézi kút csak rövid ideig működhetett. Már 1834. június 16-án tárgyalta a szenátus a ref. kollégium beadványát, amely „a tanuló ifjúság részire egy ártéziai kutat" kért. A tanári kar az udvar közepére szerette volna a kútásást, de a tanácsnak az volt az aggálya, hogy ebben az esetben a lakosság nem részesülhetne a vízből. Emiatt inkább ahhoz a tervhez álltak közelebb, hogy a kollégium és a Nagytemplom között kellene kiásni a kutat, a kollégium homlokzatától délre „mintegy 20 ölnyire". A területet a tanács adná és a munkálatok elvégzéséhez 6 dolgozó rabot biztosítana, amellett fával, anyaggal segítené a kollégiumot. Viszont fenntartaná „a kúthoz tulajdonosi jogát".

132 Az ügyben kiküldött bizottság 1836. október 7-én tett jelentést, amelyet Radl József terjesztett elő, aki javasolta, hogy Debrecen Bécsből kérjen egy állandó szakembert, akit a város alkalmazna a fúrások befejezéséig, miután szerinte „mind a városban, mind a gulya járó földeken" lehetne artézi vizet találni.

133 Debrecen tanácsa magáévá tette a javaslatot és 1836. október 7-én felkérte bécsi ágensét, Medgyaszay Istvánt, hogy tárgyaljon egy „Camilla nevű úrral" az artézi kútfúrás lehetőségeiről, a politechnikummal pedig egy személynek legalább egy évre történő kiküldetéséről. Az ügy azonban valószínűleg nem nyert kedvező elintézést, mert 1837. július 20-án a székesfehérvári kútmestert hívta meg Debrecenbe, egyben értesítette, hogy a szükséges felszerelés rendelkezésre áll. A kútfúrás lassan haladt, emiatt a szenátus 1838. november 17-én megbízta Poroszlay Fridrik szenátort a lassú munka-