Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - Közvilágítás, víz- és csatornaépítés

csak kezdetleges fokon történhetett s legföljebb a XIX. század első felében mutatkoznak erőteljesebb törekvések mindezek biztosítására. Debrecen a vízellátás vonatkozásában amúgy is sajátos helyzetben élt, mert akár az ivóvíz, akár az esőzés szempontjából kedvezőtlen földrajzi fekvése volt. Magánérdekű kutakat vagy a középületek lakosságának ellátását szolgáló forrásokat természetszerűleg feltárhattak, de azok elsősorban a telektulajdonosok javát szolgálták. A közösség szükséglete azonban közkutak ásását vagy a csatornázás megoldását követelte. A közérdekű vízellátás módszerének kidolgozása a XIX. században már általánossá vált annál is inkább, mert az utcai közkutak ásása, vagy valamilyen csatorna készítése a szaporodó lakosság miatt elkerülhetetlen volt. Ez a követelés a XIX. század második negyedében szinte mindennapossá lett. A gondokon kétféleképpen kívántak enyhíteni. Az egyik a csatorna felfektetése és azzal együtt központi ciszterna kialakítása, a másik pedig a közkutak ásása volt. Mindkettő az 1820-as évektől állandó tárgyalások alapjául szolgált. , Amikor a Nagyerdőn megásták a kutat, sokáig arra gondoltak, hogy annak a vízét csatornán át vezetik a városba. 1826. január 30-án Kémery Mihály néptribun vetette fel a tanácsülésen, hogy több polgár kérése alapján „a Nagy Erdőn lévő kút vizének és a Nagy Templom közt levő térségre való behozása" ügyében tervet kellene kidolgozni. Fáy János polgármestert küldte ki a tanács a lehetőségek kivizsgálására.

126 A királyi bizottság ülésén Beck Pál királyi biztos egy lépéssel továbbment, amikor indítványozta, hogy „a nagyerdei ivókút vizének béhozattatása" végett „1375 öl hosszúságú vas csatorna vagy cső, melynek általmérője legalább is 3 ujjnyi legyen", beszerzendő volna s e célból 16 375 forint összeget kellene biztosítani. A tanács álláspontja szerint erre a célra a városnak nincs pénze, társadalmi gyűjtéssel kellene az Összeget előteremteni; maga Beck Pál felajánlott 1000 forintot. A továbbiak megtárgyalására, „a vashámorok tulajdonosaival" történő megbeszélésekre Auer András vaskereskedő kapott megbízatást.

127 Az ügy elintézése azonban hosszabb időt vett igénybe. 1828. július 14-én Semsey Jób királyi biztos újból felvetette „a jó víznek csatornán való behozását". De most is csak addig jutott el a tanács, hogy Fáy János polgármestert megbízta a kérdés további intézésével. Az ügy megoldásában a polgármester eljárt, s 1829-ben kész tervek készültek a nagyerdei, a homokkerti és a Várad utcai jó ivóvíznek a belvárosba történő bevezetéséről. A tervek szerint a csatornázás az egész városközpontot átfogta volna, de a víz szállítását nem vas-, hanem cserépcsövekkel kívánták megoldani. A csövek ágyazását és a megfelelő árkokban történő elhelyezését a fazekascéh vállalta volna, míg a rézmunkák az eresztékek összeillesztésével a rézművesekre hárultak. Ezzel a módszerrel az összköltség 9133 forintra rúgott. Még arról is szó volt, hogy egy „vízemelő alkotmány" (machina hydraulica) segítségével a ref. kollégium és a városháza között megásandó „két víztartó helyekre csatornákon ivóvíz húzódna be a városba a Nagy Erdőről".

128 Ezek a tervek azonban nem valósultak meg. A középületek és a katonaság részére a vizet továbbra is hordókban szállították. Ennek a mennyisége pedig sokszor elég tetemesre emelkedett. Az 1837. december 18-án készült jelentés szerint például a - nyilván kiváltságolt - városi lakosság részére 1837. február-október hónapokban a különböző forrásokból 5622 hordó vizet szállítottak, amelynek mennyiségi meg-