Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - A belvárosi házak

zésére, hogy nagyobb mennyiségű építőanyag gyártásáról gondoskodott a városi téglagyárban. Ennek érdekében a szenátus a gazdasági gyűlés javaslatára 1846. május 13-án arról intézkedett, hogy „mind a magánosok naponként szaporodó építéseihez, mind a középítkezésekhez, jelesen pedig ... a folyó hó 4-én elrendelt járdák készítéséhez is feles mennyiségű téglák kívántatnak", ezért a már megengedett 24 kemence téglához még 12 kemencére terjedő többlettermelés szükséges, együtt tehát 36 kemencében kell égetni. A 12 kemence többlettermelését a járdákhoz kell felhasználni, de mindegyik „közönséges, jó minőségű legyen". Az égetéshez szükséges fa mennyiségét kemencénként V2 ölben állapították meg a közönséges téglánál, a járdákhoz szükséges vastéglánál pedig 3

/4 öl fának felhasználását engedélyezték.

107 Még ezekkel az intézkedésekkel sem érték el a téglaépítkezés teljességét, sőt az 1870-es években is több, gyúlékony anyagból készült ház volt Debrecenben.

108 A házak belső állapota és külső csínje a reformkorban még nem állt arányban a város polgárainak gazdagságával és az urbanizáció követelményeivel. Az emeletes házak iránti társadalmi igény még ritka volt, inkább széles talapzatú és nagy kiterjedésű házak épültek, amelyek egyetlen telken húzódtak, nem az utcák mentén, hanem befelé terjeszkedve az udvarokon és a kertekben. Vályi András 1796-ban állapította meg, hogy Debrecen „régibb épületjei alatsonyak, ,,, az újabbak pedig egy emeletre épültek, többnyire égetett téglákból készülve".

109 Az egykorú leírás kissé túloz az egyemeletes házak számbavételénél, mert valóban nem ez jellemezte a házak stílusát. Inkább az volt általános, amiről Sápi Lajos írt, hogy „a leggyakrabban használt lakásforma az egymenetes tornáccal ellátott épület, melyben két szoba és közte szabadtűzhelyes konyha, pitar volt". A kamara „vagy a tornác végében, vagy a hátsó szoba folytatásaként" épült.

110 Ez az építkezési stílus nem sokban különbözött az Alföldön általánosan kialakult parasztházakétól, amelyekről Eperjessy Kálmán tett említést.

111 A Társalkodó maga is megállapította 1837-ben, hogy Debrecenben 1 két- és 1 háromemeletes ház található, a többiek „mind földszintűek vagy egyemeletűek".

112 Hozzá hasonlóan ismerteti a házakat Fényes Elek, leírva, hogy Debrecen „házai többnyire alacsonyak, de vannak igen csinos és emeletes magán épületek is, és mindenik házhoz tágas udvar és kert is tartozik".

113 A házak értékét is elsősorban az határozta meg, hogy hol feküdtek, milyen anyagból épültek és milyen nagyságúak voltak. A Diószegi-féle házat (Német utca) 1794-ben 4125 forintért adta el Fáy Ferenc postamester Karis Márton kereskedőnek, akitől 1795-ben Szilágyi Gábor már 4425 forintért vette át, majd emeletet húzott reá. Az értéke ezzel természetszerűleg növekedett, annyira, hogy 1808-ban Halmágyi László már 25 000 forintot fizetett érte. Igaz, hogy az ár emelkedésénél az infláció is szerepet játszhatott. Egy másik gazdag családnak, a Komáromyaknak a Cegléd utcán fekvő háza már 1735-ben emeletes volt; az 1777-ben épült Stenczinger-féle ház 31 helyiségével az első bérháznak minősíthető.

114 Különös adatokról informálnak a kémények: tűzvédelmi okokból a szenátus időnként elrendelte a kémények összeírását, amelyekből megállapítható, hogy a házak körülbelül 90 százaléka esetében egyetlen kémény magasodott, 2-2 kéménye is kevésnek, 3 pedig csak egynéhánynak volt. Aho-