Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - A belvárosi házak

rendészeti eljárás („építési rend"), a legények önkényesen vállalnak munkát.

101 A beadvány szavai és megállapításai ellenére a városban valóban működött korábban egy építési bizottmánynak nevezett alkalmi testület külön tanácsi megbízatás alapján; ennek előadója a mindenkori városi mérnök volt, aki a kiküldött tanácsnokokkal megvizsgálta az előzetes terveket, majd az épület kivitelezését. Sokszor egészen mélyreható szakmai elemzéssel gátolta meg valamely ház felépítését, ha a körülmények azt indokolták. Ilyen eljárást tapasztalhattunk például 1845. május 8-án, amikor Nánássy Gábor szenátor egyik szenátortársa: Nagy Sándor építkezett és a kiküldött vizsgáló tanácsnok a mérnökkel együtt megállapította, hogy „a jobb és balfelől eső házak egyenes vonulása ... a kérdéses ház veressel festett fekvését (ti. a tervrajzon veressel festett) már eddig is a többi házakra nézve megtartott egyenességben a veres linea szerint megállapították. . . Eszerint az építendő ház telekjéhez az utczából egy négyszögöl föld jővén", a tervnek ilyen megoldású helybenhagyását javasolták. A házhoz tehát a közterületből adtak egészen kis részt.

102 Az építkezéseknél a tanács - mint láttuk - már korábban arra törekedett, hogy a tűzbiztonsági követelményeket betartsák. Ez viszont sok esetben súlyos pénzügyi megterhelést jelentett az építtető számára, mert a tégla beszerzése nagyobb költséggel járt, mint a földfal, patics vagy vályog; ugyanez a különbség érvényesült a nád-, a fa-, a szalma- vagy a cserépfedés kiválasztása alkalmával. A legáltalánosabban - bár nem egyedüliként - használt építőanyag a XIX. században a helyben található anyagból égetett tégla, a helyi falazó- és vakolóhomok volt. Szerkezeti kötőanyagként az erdőből nyert lombos fa, karó, rőzse és gally volt használatban.

103 Különösen sok gondot okozott a tetőszerkezet építőanyagának szabálytalan használata. A már korábbi szabályzatokat az építtetők ritkán vették figyelembe, anyagi okok miatt. 1828. június 30-án a szenátus ismételten megtiltotta a venyigetetőzet használatát, sőt azt is elrendelte, hogy az ilyeneket le kell szedni vagy a tulajdonos költségén széthányatni.

104 Ennek ellenére maga a tanács is gyakran nádat vett kötőanyagként igénybe s annak felhasználását a lakosságnak is elnézte. 1838. december 28-án arról intézkedett, hogy „a város épületjeihez" évenként vágatni szokott nád aratásáról a városgazda gondoskodjék, s ha a taxások nem vágnák le, napszámosokat kell felvenni. Ez esetben kévénként és azok kúpba rakásáért 1 váltókr. fizetendő.

105 Az építkezési kiadások csökkentése érdekében 1843. május 11-én a szenátus arról intézkedett, hogy „a szegényebb sorsú házbirtokosok javára . . . a város tégla- és cserépvetőjéből szabályos kötelezvény mellett a szükséges cserép és tégla bizonyos időre fizetendő határozott áron hitelbe is kiadassék". Viszont a tégla ára „kamatjával együtt" hajtandó be. Egyidejűleg a lakosok nádbehozatalát szigorúan megtiltotta.

106 A nádnak, szalmának és más anyagnak a tetőszerkezet megépítésénél gyakorlatban volt használatát csakis akkor lehetett volna kiküszöbölni, ha megfelelő tégla és cserép áll rendelkezésre s azt a lakosok olcsóbban vehetik meg. Maga a hitelnyújtás csak közvetett és átmeneti segítséget jelentett. Az építési biztonság és az építőanyag közötti összefüggéseket maga a szenátus is felismerte, de a város pénztárának helyzete nem tette lehetővé a valóban kedvezményes megoldást. Legföljebb azáltal állhatott a lakosság rendelke-