Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - A belvárosi házak

félretette „ha szükség leend" bizonytalan idejére. Az ajánlat megtárgyalására később mégis kiküldött egy bizottságot, amely 1847. január 14-én terjesztette elő elutasító véleményét részben a magas költségekre, részben arra hivatkozva, hogy „az asphaltali burkolás czélszerűsége felől" nincs meggyőződve, ezért „feleslegesnek tartja" az üggyel tovább foglalkozni.

67 Az aszfaltozásra vonatkozó javaslat elutasítása ismét előtérbe állította a téglarakás programját. A polgármester elnöklete alatt kiküldött bizottság 1847. április 29-én tett az ügyben a tanácshoz előterjesztést, amelynek eredményeként a Hatvan utcai kaputól a Várad utcai kapuig a téglafedést még ebben az évben elrendelte. A költségvetési fedezetet pótadóból kívánta biztosítani.

68 A városháza előtti térség téglázásának tervét Somogyi Gábor 1846. július 1-én elkészítette, amelynek kivitelezésével a tanács őt bízta meg azzal, hogy a munkát „hollandiai módon mentül elébb" köteles befejezni. De nem haladt a megfelelő módon, ezért 1847. május 27-én megsürgették, majd június 9-én ismét felelősségre vonták. Somogyi Gábor jelentése, a munka menetének nehézségeit feltárva, a téglaút építését folytatta.

69 A munkák csak részben fejeződtek be. Kádár Ferenc tiszti mérnök 1850. szeptember 20-án jelentette a tanácsnak, hogy Debrecenben kőút egyáltalán nincs, téglával viszont csakis a városháza előtti 40 és a Szép utcán 95 öl hoszszúságban található járható szakasz. A sok vita és tárgyalás mindössze ennyit eredményezett.

70 Miután a kövezés vagy a téglaburkolás hiányzott, az utak járhatóvá tételének más módozatairól kellett gondoskodni. Ezek közé a módozatok közé tartoztak a pallók és hidak. A pallókat több célra készítették; voltak olyanok, amelyek a nyílt vízlevezető árkokat szegélyezték s ezek mintegy burkolatul szolgáltak. Voltak pallók a gyalogutakon, melyeket hosszirányban fektettek fel keresztgerendákra és a közöket gallyakkal, kisebb fákkal, fakötegekkel töltötték ki. Ezt a módszert nevezték fasinálásnak és magukat a „fasinákat" külön csomókban tárolták a fakitermelés után. A kocsiutakon a „kottyanókat" a pallók között szalma- vagy gallyterítéssel tették járhatóvá. A legnagyobb pallóhíd az ún. nagyhíd volt, de másutt is ilyenek húzódtak, különben lehetetlenné vált volna a közlekedés.

71 A belvárosi házak A városi életkörülményeket azonban még az utaknál is erőteljesebben határozták meg az épületek, a lakóházak.

12 Az előző fejtegetések kapcsán felsorolt útleírók és az urbanizációt kívánó haladó debreceniek legtöbbször szinte egyöntetűen megállapították, hogy a házak építészeti stílusa a városban nem megfelelő. Debrecennek volt néhány középülete, amely inkább impozáns képet nyújtott, mint a magánépületek, de ezeknek állapota sem képviselte a megfelelő színvonalat. A reformkorban megindult építkezési kedv a korábbi kedvezőtlen helyzeten bizonyos értelemben változtatott, de erőteljesebb módosulást nem idézett elő. A középületekről időnként térképek vagy ismertetések készültek, amelyek feltüntették a templomokat, az iskolai kollégiumokat, a piarista zárdát, a városházát, a gyár jellegű termelőüzemeket, mint a dohánygyárat, sörgyárat, a hivatalok otthonait, közöttük pl. a sóházat, a kerületi törvényszék