Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

III. FEJEZET. A politikai és igazgatási szervezet - A gazdászati igazgatás f

végleges megváltásukig, viszont Debrecen vette zálogba, majd bérleti gazdálkodással tovább hasznosította őket. Viszont mint sz. kir. város nemesi jusst élvezett, a földet tehát adómentesnek tekintette. Ezen a címen nem követelt, hiszen maga nem fizetett adót, csupán az alábbi megkülönböztetés alapján. 1833. december 6-án tanácsülésen mondották ki, hogy az adó kivetésénél „nem a váltott földekre, melyeket mint nemesi birtokot adó alá vetni nem is lehet" kell a hangsúlyt helyezni, hanem az adó „valakinek azon élelmére vetődik, melyet a földjeiből mint szántó vészen, akár maga, akár más által munkáltatja azokat". Akik csak 1-3 nyilas nagyságú béresfölddel rendelkeznek, de azokat másokkal műveltetik, maguk viszont semmi igás-járó jószágot nem tartanak és nem a szántás-vetésből élnek, „mint szántóvetők adó alá ne jöjjenek . . . ; ha valaki a maga hasznára kevés mennyiségű földjeit maga munkája, vagy más élelmet nem követ, a szántóvetők rendjébe jöjjön s attól, mint élelmétől adózzon". Ez a határozat, amely valószínűleg korábbi joggyakorlatot tükröz, az adó alól mentesítette a tisztségviselőket, a szabad foglalkozású ügyvédeket, professzorokat és minden iparost, akinek kézi munkája után volt a keresete. Ugyanez a határozat megállapította a béresföldek adóosztályait azokra vonatkozóan is, akik szántóvetőnek minősültek. A besorolás szerint 4-8 nyilas között a 11. osztályba, 8-12 között 10-be, 12-16 nyilas között a 9. osztályba sorozandók be az adózó személyek.

246 Az adózásnak ezt a rendjét többen sérelmesnek tartották. A választott hites közönség 1837. október 4-i ülésén Sárói Szabó Sámuel adószedő és Lengyel Imre esküdt kifejtették, hogy rossz az adókulcs, elsősorban a telekadónál, ahol „csupán a kvadrát ölek száma s a meghatározott klasszis, nem pedig a telek értéke és jövedelme vétetik sinor mértékül".

247 A földjáradék viszonylagos adottságainak hasznosítása nyilvánvalóan erőteljesebben sújtotta volna a belvárosi házhelyeket és kedvezőbbé tette volna a városszéli házhelytulajdonosok helyzetét, ezért ennek a javaslatnak további tárgyalását elejtették. Még az elmúlt századok maradványa volt, hogy az adókivetés alkalmával a népösszeírások végrehajtásába a vármegyék is beleszólhattak. Az 1826. június 28-i követi utasításban Debrecen felszólította országgyűlési követét, hogy a királyi rendeletnek megfelelően ragaszkodjék az adóigazítások esetében ahhoz, hogy a szabad királyi városok a „maguk grémiumaiban a tek. vármegyéknek minden befolyása nélkül vihessék véghez a conscriptiót".

248 De hiába volt meg a szükséges összeírás, és akár a város, akár a vármegye készítette azt, az adó összegének megállapításánál ez csak formális és névleges jogcímet biztosított, mint ahogyan a kivetés mértékének változásánál már korábban láttuk. 1844. május 13-án is arról tett megjegyzést a királyi biztos, amikor a hadiadó-elszámolást ellenőrizte, hogy bár Debrecenben a korábbi 45-ről a porták száma 41-re csökkent, mégis „az évenkénti kivetés a leszállított kapuszámok irányában éppen nem kevesedett, következőleg egyes polgátofc és lakosok az öszves város által nyert helyes és igazságos kedvezésben nem részesülhettek". Szerinte ennek az az oka, hogy maga a város fenntartotta a korábbi adókulcsot és nem mérsékelte. Erre többek között az jellemző, hogy 1842/1843-ban a város által fizetendő adó összege 28 228 forint, valamint hadfogadási segedelem címén 492 forint, ugyanakkor a kivetés 41 906 forint.