Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

III. FEJEZET. A politikai és igazgatási szervezet - A végrehajtószolgálat

A tisztségviselők munkakörének elhatárolását és főként a vezető szenátorok hatáskörének tisztázását 1845. április 15-én a helytartótanács is sürgette,

142 a királyi biztosok pedig szinte állandóan napirenden tartották, de végeredményben ezen a téren is csak az 1848-as törvények hoztak végleges megoldást. Ezek a hiányosságok azzal jártak együtt, hogy maga az ügyintézés is alapvetően tisztázatlan volt; az ügyiratok érkeztetése, szignálása, elintézése, kiadványozása nagyjából azonos elvek szerint történt, de mert nem voltak szilárd reszortok, sokszor más ügyekkel foglalkozó előadók kaptak tárgyuktól eltérő ügyiratokat. Ha valamely ügy a tanács elé került, annak elintézése, az érdemi állásfoglalás kollektív alapon ment végbe, a választ az ügyfél rendszerint a beadványon kapta meg; ha pedig más hatóság számára kellett egy kérdésben tájékoztatást küldeni, annak elintézése külön iraton történt, de ilyenkor az ügyben a főjegyzői hivatal járt el. 1830-ban egy átmeneti rendtartást, ügyviteli szabályzatot dolgozott ki a tanács a Pest városban alkalmazott rendszerre építve,

143 de ezt nem mindenben tartották be. Annyi hatása az ügykezelési szabályzatnak mégis volt, hogy az 1830-as évek közepétől kezdték egymástól elválasztani az ún. elnöki ügyeket, tehát a városvezetés közvetlen hatáskörében elintézendő iratokat a különböző ágazatokban foglalkoztatott szenátoroknak kiadott ügyiratoktól. Az elnöki ügycsoport a főbíró - gyakorlatilag a főjegyző - személyes irányítása alatt állt, függetlenül attól, hogy gazdasági, igazságszolgáltatási vagy politikai-közigazgatási természetű kérdésről volt szó. Ez helytelen gyakorlatra vezetett, mert megnehezítette a gyors elintézést, holott mindez elkerülhető lett volna, ha a gazdászat-közigazgatási ügyeket egyenesen a polgármester hatáskörébe utalták volna. Az 1840-es években éppen azért, mert a tisztújítás mind ritkábbá vált, egyre inkább találkozhattunk azzal a törekvéssel, hogy ugyanazon szenátorok intézzenek el azonos természetű ügyeket. Ha utcarendi kérdésekről volt szó, az utcakapitányi hatáskörrel megbízott szenátorokra bízták az ügyeket, ha céhkérdésekről, a megfelelő céhbiztosokra, tehát valójában a reszortok kezdtek körvonalazódni. Ezek a reszortok azonban nem kötődtek hivatalhoz, hanem személyes referenciához; nem ügyosztályokként jöttek létre, hanem az ügyhöz értő személy szakágazati ismeretei folytán tapadtak egy-egy szenátorhoz vagy alacsonyabb beosztású tisztviselőhöz. Ha a legközelebbi tisztújításkor a szenátor rangban előrelépett, a reszortja megmaradt és nem adta át utódjának, vagyis az ügyosztályok - bármennyire is kívánatos lett volna a feudális korban nem jöhettek létre. A választott hites közönségnek leginkább gyakorlati érzékű tagjai, akik saját egyéni háztartásukban bizonyára hozzászoktak a gazdasági vagy akármilyen típusú könyveléshez és nyilvántartáshoz, többször javasolták a reszortok szétválasztását. 1836. október 24-én határozatot terjesztettek ebben az ügyben a szenátus elé, amely december 19-én tárgyalta és 1837. január 1-től elrendelte, hogy a különböző bizottsági kiküldetések áttekinthetősége végett táblás jegyzék készítendő ,,a rendtartási és gazdasági tárgyakbani kiküldettetésekre".

144 Ezzel a módszerrel lehetővé vált, hogy legalább a leglényegesebb ügyekben egy-egy személy intézkedett. Ez főként a választott hites közönség tagjai számára jelentett terhes kötelezettséget, hiszen a vezető tanácsnokok mindenkor magukkal vitték a hatóság képviseletében az esküdtek valamelyikét, akár mint szakembert, akár mint tanút.