Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

III. FEJEZET. A politikai és igazgatási szervezet - A Választott Hites Közönség

• Érthető, ha a borkimérés, a vagyonkezelés, a cselédség ellenőrzése, a vásárfelvigyázás, a politikai joggyakorlás kérdésében fennálló nézeteltérések miatt egy olyan csoport tömörült, amely a különféle tárgyalások idején szembenállt a tanáccsal, szinte ellenzéki szerepet töltött be. Ennek a csoportnak tagjai 1836. június 11-én a királyi biztoshoz beadványt nyújtottak be a vagyongazdálkodás megváltoztatása céljából. Az aláírók között még a szenátus tagjai közül is szerepeltek néhányan, mint Nánássy Benjámin ügyvéd, de olvasható Nagy Mihály ügyvéd. Fiók Sándor esküdt, Auer András esküdt nagykereskedő és mások neve, összesen 36 aláíróval. A királyi bizottság ülésén maga a biztos fejezte ki rosszallását a 11 pontból álló panasz fölött, sőt megrovását ,,a hellyel-közzel előforduló illetlen kifejezések eránt".

109 De a viták a megalkuvásra ösztönző tények ellenére sem szűntek meg. 1834, június 26-án Vecsey József két esküdttel együtt azzal váltotta ki a szenátus nemtetszését, hogy az egész várost egyöntetűen érdeklő cserép árának megállapításánál a választott hites közönség jogainak biztosítását kérte. Sőt az az igény is felmerült, hogy a népszószóló elfoglaltsága esetén az 1781. évi néptribuni utasítás 16. pontja alapján a választott hites közönség valakit annak helyettesítésével bízhasson meg. De politikai fontossága volt annak a kérdésnek is, hogy a polgármesteri állás betöltésére a jövőben a fürmender tehessen javaslatot; ugyanígy annak az indítványnak, hogy „a város népe javának s a város közboldogságának előmozdításában való munkásságának és a közdolgokba való befolyásának határa" jogszabályi úton állapíttassák meg. Tehát mindenképpen tisztázni kívánta a nagytanács hatáskörét, ami egyébként sürgető feladat volt.

110 Vecsey annak ellenére sem mondott le a harcról, hogy 1833-ban bizonyos megalkuvásra kényszerült. 1836. augusztus 19-én a nagytanács ülésén határozottan leszögezte, hogy a jövőben „nyilván fenntartja azon jussát, hogy a hivataloknak bárminemű betöltésében törvényes vétózással élhessen, ha nem hallgatják meg".

111 Ennek az álláspontjának megfelelően 1836. október 24-én jegyzőkönyvi kivonat útján felkérte a szenátust, hogy a szubalternús állások betöltésénél a választott hites közönség kívánságát vegye figyelembe, vagy ha azzal nem ért egyet, terjessze mindkét álláspontot a kormányhatóságok elé. A tanács a javaslatot háromszor egymás után elutasította azzal, hogy a választott hites közönség „egyet nem értése és függetlenségre tzélozó szándékának kimutatásával, a hivatalos munkálkodások akadályoztatásával s idő veszteségével a constitutioval és kinek-kinek hivatala kezdetekor letett esküvésével öszve ütközőleg" fékezi a hivatali munkát, ezért „utolszor emlékeztetik a választott hites közönség, hogy az efféle lépésektől magát tartóztassa és mindenben a törvényekhez és a törvényes szokásokhoz alkalmaztassa". Az ügy tanácsi előadója Rakovszky Dániel főbíró volt; az akkori Debrecen két jogilag képzett egyénisége állt szemben egymással, de a polgári haladás irányvonalát nem a főbíró, hanem a néptribun ismerte fel, hiszen a szenátus érdekein túllépve kívánta az összpolgárság - és nemcsak a választottak érdekeit politikai síkon is képviselni.

112 Az alapvető felfogásbeli ellentétek elsősorban abból adódtak, hogy a szenátus a választott hites közönség hatáskörét és egyáltalán munkakörét azonosította a néptribunéval, mintha a szenátus maga is pusztán a főbíró személyéből állt volna. A testület mindkét esetben jogi személyként élt. A néptribun töltötte be a nagytanács elnöki tisztjét, de hatásköre nem volt