Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A kereskedelem

is tartozzon bevenni az orszagló szék"/'

75 Az átszámítások körül azonban ennek ellenére állandó zavar mutatkozott. Az áruértékesítés egy része a hetipiacokon történt. A hetivásároknak a falvakkal való kapcsolat, a városi áruellátás és a helyi termelés fölöslegének szempontjából volt kiemelkedő jelentőségük. Ennek fontosságát már a XVI. században felismerték, amikor az országos vásárokra vonatkozó 1560. április 7-i helyi vásári rendtartás előírásait valószínűleg a hetipiacon is érvényesítették, hiszen a „piacfelügyelő" (vásárbíró) elsődlegesen éppen a hetipiacokon gyakorolt szinte állandó ellenőrzést. A XIX. században egyre fokozódó kereskedelmi forgalom még inkább fokozta a hetipiac jelentőségét, amit a Társalkodó is kiemelt 1837-ben. A cikk szerzője megjegyezte, hogy „debreceni szemmel nézte meg" a hetivásárt/'

76 A hetivásári árusok kisebb kereskedőknek minősültek s nincs kizárva, hogy az egykorú összeírásokban nyilvántartott „quaestor"-ok nagy része elsősorban a hetipiacok állandó kereskedői közé tartozik a „mercator"-ral szemben, aki meghatározott termékek beszerzésével és értékesítésével nagyban foglalkozott. A hetivásárokat Erdélyből, a Szilágyságból is látogatták, elsősorban lábasjószággal, mert a gabonaszállítást a rossz utak szinte lehetetlenné tették.

477 A hetivásárokon értékesítették áruikat az ún. ,,kuíáxok", akik között az összeírások a különféle tésztasütőket, a tejtermékkel kereskedőket, a zöldség- és gyümölcsárusokat említik. Mindegyik árusnak megvolt a megfelelő helye, amelyért helypénzzel tartozott; a helyeket már századok gyakorlata alapján tartották fenn, különválasztva a céheket a magánosoktól. A „vámfelügyelő" - másként piacfelügyelő -, aki a helypénzzel tartozott elszámolni, nyilvántartást vezetett a helypénzekről s abban név szerint felsorolta az árusokat, külön-külön az egyes szakmák szerint. Önálló piachelyet kaptak az ún. „kapadozók", akik a mindennapi fogyasztás árucikkeit értékesítették és a kufárokkal szemben főként tejtermékekkel foglalkoztak. De ezek közé sorolták a főzelékárusítókat, akik saját főztjüket kínálták a piacon, 1827. szeptember 13-án nyert külön engedéllyel. Közöttük néha viták merültek föl, amelyekben a tanács kénytelen volt állást foglalni. 1842. szeptember 17-én megtiltotta az „ételfőzőknek", hogy bárkit kizárjanak az árusítás jogából, mert ha valaki tanácsi engedélyt kapptt, annak a sorrend szerint szabad árusítania. „A nyolc piaci főzőasszonyok közül naponkint sorban ketten, keddi napon pedig mindnyájan, akiknek tetszik, ételt árulhassanak".

478 Ócska ruhák és ruházati felszerelések árusításával foglalkoztak a zsíbárusok, akik önálló társaságot szerveztek. Ez a szervezet az 1820-as évek végén alakult meg, egyszerűen abból a kényszerből, hogy korábban egyénenként árusítva nem fizettek helypénzt. A büntetőtörvényszék 1829. február 21-én 31 személyt felelősségre vont, mert „adózás és engedelem nélkül ótska ruhákat árulnak a piatzon". Az árusok szegénységükre hivatkoztak. De a megbüntetett személyeken kívül már voltak „adózó és hely pénzt fizető zsibvásárosok", tehát maga a foglalkozás korábban ismert volt, csak a szövetkezésük nem. Viszont a nyomor többször arra kényszerített főként külsősori asszonyokat, hogy „semmi gyámolom nem lévén, csak ringyet-rongyot" áruljanak, mint 1844. június 28-án is vallották. A Zsibárusok Társasága még aznap feljelentést tett ellenük, amelynek alapján a tanács elrendelte, hogy minden árus engedélyt kérjen; a társaságba bárki beléphetett „társaspohár" fizetési kötelezettsége nélkül.

479