Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A kereskedelem

A hetivásárok és a naponként tartott piacok a környékre kedvező vonzást gyakoroltak. A tanácsülés 1827. január 11-én megállapította, hogy „az itten tartani szokott heti, de különösen országos vásárok alkalmatosságával útlevél és járlatlevél nélkül jönnek be . . . a szomszéd helyekről", amit nem szabad megengedni.

480 Különösen gyakran keresték fel a vidéki háziipari termékekkel Debrecent; a Kalmár Társaság 1827. július 18-án feljelentést tett az árusasszonyok ellen azzal, hogy megfosztják a kereskedőket a vászoneladás lehetőségétől. Sőt arról is írt a jelentés, hogy az árusasszonyok a hajdúvárosokból valók és nem házivásznat árulnak, hanem Miskolcon vásárolják össze. Az asszonyok háziszőttes vászna ugyanis „nagyon keskeny és zsáknak való durva vászon, a nyereségre vett vásznak pedig jók". A kihallgatás során kiderült, hogy a nyíregyházi asszonyok a Hegyalján vásároltak háziszőttest, „más szegény özvegy asszonyoknak csak megbízottai vagyunk", vagy sajátjukat árulják, az árut nem vásárolták. A tanács elrendelte, hogy ki-ki csakis saját termékét árusíthatja. Ugyanez a helyzet „az élettel", amelyet a helybeli üzérek felvásárolnak, ezért kedden de. 10 óra előtt a „vidékiek" nem árulhatnak. Mikepércsről egy asszony „egy kosár írós vajat" adott el 1842-ben, és mert feldarabolva értékesítette, megdorgálták. Még pesti vásárosok is bekapcsolódtak a piaci értékesítésbe, mint Schöttel Ferenc 1832. július 28-án, akit „virsli hordozóként" idéztek be, mert a helyi „virslis kellernél" átvett áru eladására vállalkozott.

481 A vásárokon, a hetipiacokon és a napi árushelyeken sok nő fordult meg; a „kofa" fogalma már ismeretes volt, de akkor még - mint mondottuk kapadozónak vagy kufárnak hívták. Viszont az tagadhatatlan és az összeírások, de főként a büntető jegyzőkönyvek arj*a mutatnak, hogy elsősorban a külsősori telepek asszonyai voltak rákényszerítve arra, hogy kisebb értékű termékeket értékesítsenek, akár megbízás alapján is. Az eddigi példák ezt a körülményt már bebizonyították. A külsősoron élő férfiak legtöbbször alacsony keresete indokolta az asszonyok valamilyen munkába állását, és más munkakör nem nagyon adódott. Balásházi a kertészkedést tanácsolta volna nekik, de éppen a külsősori szegénységnek arra még lehetősége sem volt.

482 A hetipiacok mellett kiemelkedő jelentőségűek voltak az országos vásárok. Ilyeneket a XV. század óta királyi kiváltsággal évenként többször tarthatott Debrecen. A XIX. században az országos vásárok még nagyobb jelentőségre emelkedtek s amint a Társalkodó 1837-ben kiemelte, itt „hordják össze a szomszéd vármegyék termeivényeiket, ide hajtják marháikat, juhaikat és sörtéseiket eladás végett". A piacokat részben a nagy forgalom, részben az elhelyezés decentralizálása végett szakosították: külön alakították ki a szénapiacot, a baromvásárteret stb.; összesen 8 piachelyet. Közöttük a legnagyobb jelentőségre a külső vásártér emelkedett, ahol a kereskedők származási helye vagy az áruk neme szerint egyes utcasorokat alakítottak ki; az árusok részére ponyvasátrakat, fa- és kőházakat szereltek fel. Ennek az elhelyezésnek megfelelően „pesti, zsidó, örmény, kassai, vászonkereskedők, kordoványosok" stb. nevű utcák találhatók meg a külső vásártéren. Egy 1827-ből származó, de feltehetőleg 1826. évi adatokra utaló kimutatás szerint a négy országos vásárra szállítottak vidékről - a nagyobb városokat is beleértve - 27 552 mázsa, Debrecenből Pest felé 5228 mázsa árut, míg ugyancsak Debrecenből „kelet felé" 13 000 mázsát. Pestre elsősorban hamu-