Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A kereskedelem

irtínute kereskedést folytatnak, mert ... a keresés módja szoros határok közé szorítódik"/

161 Azonban ez már azért sem fogadható el, mert a „mercator"-ok tíz adóosztályán belül a jövedelemadó legmagasabb szintje 5600 forint, ami Önmagában is nagykereskedésre utal.

462 Minthogy a kereskedői társaságokon belül semmiféle együttműködési kényszer nem mutatható ki, a segédek és az inasok alkalmazásához a céh (társulat) atyamesterének semmi köze nem volt, nyilvánvaló, hogy az egyéni adottságok, más városok kereskedőivel való kapcsolatok korlátlanul érvényesülhettek, mindenki úgy használta ki a lehetőségeket, ahogyan arra módja nyílt. Ha egyszer egy kereskedő céhtaggá lett, egyedül csak a társulási szabályzatok rögzítették az áruértékesítés határait. Akkor még nem voltak kereskedelmi kamarák, amelyeknek szervezését 1843-ban a debreceni Farkas, 1848. május 30-án pedig Klauzál Gábor javasolták.

463 A kereskedők legnagyobb része - takarékpénztárak és bankok hiánya miatt - megfelelő készpénzzel nem rendelkezett, mert azt mindenkor új áruba fektette be, ha másra nem használta fel. A városok a vagyonbukásokat körözvények formájában egymásnak kölcsönösen bejelentették, majd a tanács- vagy közgyűléseken minden bejelentést kihirdettek. A csődbe jutás az 1830-as évektől gyakori volt, melyeket a csődbíróság megszervezése előtt a tanácsi törvényszék tárgyalt. Még a leggazdagabb kereskedők is csődbe juthattak, ha hitelezőik felmondták a hitelt.

464 A kereskedői társulásoknak Debrecenben - de másutt is - egy kötetlenebb formája kezdett a XIX. század első felében kialakulni. Az ilyen természetű társulat (compania) nem állt a céhszabályok kötöttsége alatt, személyek közötti megegyezés alapján jött létre és voltaképpen felső hatósági jóváhagyás nélkül működött. A kapitalizmus korában a korlátolt felelősségű társaságok változatában élt tovább, de természetesen más jogelvek szerint. Több társulást ismerünk, amelyeknek tagjai között elszámolási ellentétek merültek fel. Nemegyszer debreceniek és pestiek vagy más városbeliek kötöttek egyezményt az áruértékesítés jobb kihasználására.

465 A hitelszervezet kiépítetlen volta miatt alakulhattak ki az uzsorára kölcsönző nyerészkedés különböző formái és a már fentebb említett nyerészkedő csoportok. A spekulánsok az 1840-es évek előtt, de még utána is helyettesítették a váltóforgalom szervezeteit, folyósították a kölcsönpénzeket határozottan magas kamatok mellett. A céhösszeírások külön felsorolták őket, szám szerint 1842-ben 102 személyt, 1846-ban pedig 86 főt.

466 1838. július 21-én vád alá helyezték Kerékjártó Andrásné Bor Erzsébetet, aki bevallotta, hogy 52 s néha nagyobb százalékra adott kölcsönt „nem a legtisztább úton szerezhetett pénzért". A vád megokolása kimondta: „tudnivaló, hogy az ily uzsorás csak oly embereknek ád, ha pénze van, kik legtöbbet ígérnek. Ezt pedig rendszerint csak a nép legszegényebb része szokta megígérni, kiknél mind a tőke, mind a törvénytelen kamat odavész".

467 Több félreértésre adhatott okot az, hogy a „nyerészkedő" meghatározása az ún. „kapadozókra vagy nyerekedőkre" is kiterjedt, azok pedig kisebb árukkal kereskedtek a hetipiacokon, mint ahogyan a tanács 1845. május 10-én jelentette a helytartótanácshoz.

468 De sem ezeknek, sem a pénzuzsorásoknak zsaroló magatartása ellen nem tudtak védekezni. 1847. május 26-án maga a főbíró jelentette a tanácsülésen, hogy „a tavalyi általános szűk termés és a folytonos mostoha időjárás miatt... az embertelen nyerészkedőknek telhetetlen egyedáruskodása