Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A kereskedelem

A belföldi piac viszont nem csökkent, sőt Debrecenben emelkedett. Balásházi helyesen figyelte meg, hogy „Debrecen, ritka nagyságú határával azon termékeny síkjára helyezve honunknak, hol Felső Magyarország és Erdély lakosainak nevezetes része, főleg szűk termés idején, a hiányzó élelembelieket beszerzi, gyári és mesterségbeli készítményeit s helyi termékeinek fölöslegét pénzzé olvasztja, magyar hazánk nevezetes pontját teszi".

455 A kereskedelem fontosságát hangoztatták a debreceni lelkipásztorok elméleti fejtegetései, ezt hirdeti a Társalkodó és elismertetését kívánja a Hetilap, amikor a város vezetését amiatt bírálja, hogy a kereskedelemnek „sok tekintetben ártott, ellenszenvét éreztette irányában,... a vásár mintha nem is az övé volna".

456 A városfejlesztés kérdéseiről az országgyűléshez előterjesztett véleményében Farkas Ferenc is megírta 1843-ban, hogy több nyomasztó körülmény miatt „igazi kereskedés, mely e nagyjelentőségű nevezetet méltán érdemelhetné, jelenleg nincs" Debrecenben. Radl József ezért is tartotta szükségesnek a gyárak alapítását, kereskedelmi iskola felállítását, maga a Kalmár Társaság pedig „kereskedési és műipari tudományos intézet" szervezését. Viszont maga is elismerte, hogy a városban önálló kalmár, fűszeres, vaskereskedői céhek, illetve társaságok vannak, amelyek különféle árucikkek értékesítésével foglalkoznak.

457 Az tagadhatatlan, hogy a kézművesipari céhek árusítási monopóliumát a tanács minden erővel igyekezett fenntartani, ilyen értelmű intézkedést többször tett,

458 de már az előzőekből is láthattuk, hogy csak adminisztratív eszközökkel tudott gátat emelni az idegen áruk helybeli értékesítése elé. A kereskedők körében a reformkorban nagyméretű őrségváltás következett be: a régi családok egy része félrehúzódott vagy a korábbi színvonalon nem bírta a versenyt, újak tűntek föl, amelyek kézbe ragadták az irányítást és ügyes piacszervezéssel, árubeszerzéssel kiemelkedtek a korábban élenjárók soraiból. Ezek között olyanok is voltak, akiket a Kalmár Társaság tagjai között írtak össze, de ténylegesen nem foglalkoztak árusítással. Ezek között tisztségviselők is szerepeltek, mint Kenessey Mihály, Nánássy Gábor, Kis Orbán István, Balogh Péter, Simonffy Gábor és Károly stb., összesen 45 személy 1839-ben. De ezek között írták össze a vas-, a fűszerkereskedők egy részét is.

459 Ezekben a reformkori évtizedekben alakult ki a kereskedők egy korábban egészen kivételesen említett csoportja: a kupecek. Az 1830. február 4-i tanácsülésen azt állapították meg, hogy a város körüli legelőkön olyanok legeltetik sertéseiket, akik „nyereségre vett sertéseiket" értékesítik, egyelőre adófizetés nélkül. De ismeretessé vált már a „speculans" kifejezés is olyanok megjelölésére, „akik terményekkel, lábasjószágokkal vagy pénzzel nyerészkednek . . . Ezek nem szántóvetők, sem mesteremberek, sem nem rendes kereskedők", amint a tanács 1845. március 12-én meghatározta. Adójukat 1846-ban egyöntetűen 40 forintban állapították meg.

460 A kereskedelem megítélésénél felhívjuk a figyelmet arra, hogy a felsőbb állami szervekhez előterjesztett jelentések nem mindenkor tükrözik a tényleges helyzetet. A tanácsnak valószínűleg az volt az álláspontja, hogy a kisebb forgalomról kell beszámolnia, mert félt az állami adóteher növelésétől, amely ebben az időben a porták számától függetlenül meghatározott összeg szerint volt megállapítva. A valóságnak mindenképpen ellentmond egy olyan jelentés, mint 1825-ben, hogy „az ide való kereskedők mindnyájan á la