Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - Az állattenyésztés

Az állattartásnak még az említett rideg módja sem biztosította mindenkor a megfelelő legeltetés lehetőségét. Van olyan gulya, amelyik „napjában egyszer sem lakik jól vízzel, s a pásztor kénytelen a Hortobágyra (folyóra) s a szomszéd gulyakútra hajtani szomjú marháit, ... a kutak mind kotratlanok és a szegény szomjas marha inkább sárt iszik, mint vizet". Konyhasó vásárlását javasolta a tiszti főorvos, mert „így egy-két forinttal százakat lehetne megmenteni.

277 A legelőkkel ugyanez volt a helyzet, s emiatt száraz időkben sokszor messze távolságokra hajtották az állatot, Hortobágyról Pallagra, vagy viszont, esetleg az Apafájára.

278 Az itatási korlátok, a fűhiány és egyéb okok miatt az állatállományt gyakran megtizedelte a marhavész. Sokszor jelentette a tiszti főorvos, de a fürmender és más megbízott is, hogy „a gulyabeli marhák döglenek és hullanak, ... a veszettség ütötte ki magát; ... a gulyások . . . tudatlan és babonás kuruzslókhoz folyamodnak", állapította meg a tanácsülés 1826. szeptember 13-án. De hasonló esetekről számoltak be 1828-ban, majd csaknem minden esztendőben. A gyógyszereket a tiszti orvosok írták elő.

279 A tanács 1829. április 18-án a megelőzésre az állatgondozók kötelességévé tette, hogy „befűtött kemencében büdös kővirág füstjével megfüstölvén" a kősót, a vályúba kell helyezni, hogy az állat a vízzel együtt fogyassza.

280 Az állatállományért a pásztorok megbízóiknak, magának a tanácsnak és a polgároknak egyaránt felelősséggel tartoztak. Voltak a pusztákon tősgyökeres pásztorcsaládok, voltak időnként vándorló, de gyakran visszatérő bojtárok. A számadók általában életük végéig szolgáltak és már a XVIII. század vége óta kezdtek pásztordinasztiák kialakulni, amelyek a mesterséget szinte hagyományként adták át utódaiknak, saját fiaiknak. Ohaton 1783-ban a 82 pásztorból és bojtárból 49 debreceni származású, 3 balmazújvárosi, 3 hajdúböszörményi, 2 palkonyai, 3 csegei, 1 egyeki, 1 szentimrei, 1 kunhegyesi, 1 hódmezővásárhelyi, 2 kunmadarasi, 3 ároktői volt. Látható, hogy a pásztorok személyi állományának feltöltése magából a debreceni lakosok sorából nem volt megoldható, s egyben az is, mily nagy területekről kerestek megélhetést a nincstelenek. Csaplovics János „félvad embereknek" nevezte a pásztorokat,

281 észre sem véve a gazda-megbízó iránti hűségüket, kitartásukat, nehéz körülményeiket és munkafeltételeiket, amelyek sokszor durvaságot váltanak ki. Még a véletlen balesetekért is őket tették felelőssé, ami érthetően elkeseredést váltott ki belőlük. 1834. november 29-én Komlósi Imre bérespásztort azért büntették meg, mert a város területén áthajtott egyik ökör egy asszony karját megsértette. A szenvedő asszony javára 20, az orvosnak 40 forintot ítélt meg a törvényszék, megfizette a 4 forint gyógyszerköltséget, összesen tehát 64 forintot azzal, hogy ha nem bírja megfizetni, az összeget a gazdája téríti meg, „kinek dolgában történt a szerencsétlenség ... és ezt az alperessel leszolgáltatni" fogja.

282 A lótenyésztés Debrecenben szintén nagy jelentőségre emelkedett, főként a katonai célokra történt felhasználás miatt. A lóállomány felfrissítéséről II. József már 1788-ban intézkedett. A nagyváradi kerületi főispán megállapítása szerint 1787-ben a debreceni ménesben, városi tulajdonban 125 katonai célra használható ló volt.

283 A lónemesítéssel azonban a város foglalkozni kívánt; arra mutat az 1794. szeptember 26-án kiadott helytartótanácsi rendeletre írt jelentés megállapítása, hogy „a debreceni ménes nagy része nem tenyésztésre való, az u. n. kupetz és járó lovakból szokott