Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - Az állattenyésztés

engedte, hogy „minden nyilasból 10 darab szarvasmarhát vagy 50 darab juhot, sertést szabadon legeltethet" egy-egy polgár, de maximum 240 marha, 1200 juh, sertés tartható a legelőn 24, illetve 12 ezüstkr. túlfizetése mellett.

267 A tanács - félve a városi kezelés alatt álló közlegelők jogtalan igénybevételétől - 1831. szeptember 26-án több állattartó tanyabirtokost perbe fogott, mert „sertéseik és heverő marháik legeltek a tanyáikon". Az ügyben a büntetőtörvényszék oly értelmű ítéletet hozott, hogy „míg minden egészen bé nem takarodik, senkinek is sertéseit és heverő marháit a szántóföldeken legeltetni nem szabad". Kis Orbán Lajos ügyvéd azzal védekezett, hogy „mindekkoráig a dolgozó ökrök és fejős tehenek nem tartódtak heverő marhának". Ezen a címen felmentették őket az ügyészi vádindítvány ellenére, valószínűleg azért, mert a tanácsnokok legnagyobb része maga is érdekelt volt a legeltetésben.

268 Bár a kor égető kérdésévé a takarmányozás vált, s ezzel megtört a legeltetés kizárólagossága,

269 Debrecenben mégis a ridegtartás maradt a jellemző állattenyésztési mód. Debrecenben a reformkorban a szarvasmarha-tenyésztés állt előtérben. A Társalkodó is felismerte, hogy a marhatartásban a debreceniek elöl járnak. „Szép termetű s kövér marhákat tetemes számmal nevelnek", az egyenként 2000 darabból álló 9 gulyában, 1 ökörcsordában és 10 utcai csordában, vagyis a lakosok állataiból.

270 Az igavonás mellett elsősorban a húsratartás volt a cél; eladásra tejet nem fejtek, hiszen ami kevés volt, az a háztartás szükségleteit szolgálta. Zsebők József tiszti főorvos jelentése szerint 1837. július 7-én a Hortobágy mellékén 8852 szarvasmarha, 1643 ló legelt 10 számadó és 60 bojtár gondozása alatt.

271 Később a tanács maga sem értett azzal egyet, hogy az állatállomány összekeveredve kerüljön legelőre. 1842. augusztus 29-én rosszallását fejezte ki, hogy „a polgárság gulyáiban mindenféle idejű és fajtájú marhák, úgy a sertésnyajakban különböző szőrű és eredetű sertések együtt legelnek, mely rendszabás miatt a fajok nemesítése lehetetlen, sőt minden nemben az elkorcsosodás észrevehető.

272 Ezért 1843. június 28-án a többi gulyától elkülönített helyen „szűzgulya" felállításáról intézkedtek. Ebbe „csak tavalyi és harmadfél üszők bocsájtatván", a legelőt a Szettyenésen, a Hortobágy keleti oldalán, vagy a nyugati oldalon a nádudvari határ felől kell kijelölni.

273 De még 1845-ben sem állították fel a szűzgulyát, sem a külön tartott ménest; a Hetilap szerint az állat „apraja, nagyja együtt járt, fiatal üszők megfolyatnak, mi által anyja is, borja is elsatnyul és cseplesz marhák s lovak neveltetnek".

274 Valóban a tanács csak az ökörcsorda különtartásáról intézkedett a XIX. század első negyedében, 1815-ben, de a többi állatfajtánál évtizedeken át fenntartották a korábbi hagyományokat. Annak gondolata is, hogy a nagyobb gulyákat kisebbekre osztva legeltessék, csak 1827. július 6-án merült föl, a tiszti főorvos javaslatára, aki az állomány elkorcsosodásától félt. „A szarvasmarháknak és lovaknak a nemesedésekre nézve . . . szűz gulya és ménes" önálló tartása volna kívánatos „a jó bikák és csődörök" mellett.

275 Egyes tanyásgazdák elkülönítették a különböző állatokat, mint a Vajdalaposon és a Nagyálomzugban Komáromy Mihályné, aki „sőrejáróföldet" bérelt a tanácstól,

276 de ez ritka volt.