Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A földművelés

Egyébként magának a városnak szükséglete 1819-1828 között a katonaság, a polgárság, a közületek céljaira 77 059 öl színfa és 28 491 öl gally volt. A polgárok failletményként a vágatás kötelezettségével díjtalanul kapták, 1849 óta azonban - Palugyai szerint - „a városnak pénzviszonyai miatt. . . meghatározott pénzmennyiség mellett mindenkinek adatik, megszűnt polgári jog lenni".

246 A város az erdei melléktermékeket is értékesítette, hasonlóan egyes uradalmakhoz. A gubacsszedést, a makkeladást, a gomba és erdei gyümölcsöt, a rőzseeladást és másból eredő jövedelmeket a fakitermelésen kívül szintén el kellett számolni. Különösen előnyösen értékesítették a fasinákat, amelyekből 1824-ben 98 000 csomót gyűjtöttek össze. E mennyiségből 82 000-et a téglaégetéshez használtak fel, a többit töltésekre, míg a cserépégetést ölfával oldották meg.

247 A fasinák csomózását napszámosokkal végeztették, de azoknak a munkadíját már 1826-ban is sokallták; december 30-án elrendelte a tanács, hogy a napszámbéreket lejjebb kell szállítani, „meghagyván szorosan a napszámosoknak, hagy ha a kiadott csomónál kisebb csomót kötnének öszve", megbüntetik őket.

248 Egyes erdőkben a fűkaszálást is alkalmi szerződéssel engedélyezték; 1846. május 25-én a Nagyerdőben nőtt füvet 120 vFt kikiáltási ár helyett 200 vFt fejében adták ki kaszálás végett. Hasonlóképpen jártak el a gubacsszedés jogának értékesítésénél is; a gubacs iránt nemcsak hazai, hanem külföldi kereskedők is érdeklődtek, Debrecenben éppen úgy, mint az ország más részein, többek között Baranya vármegyében. 1824. szeptember 22-én a tanács megállapította, hogy a makktermés gyenge ugyan, de „a gubics, amely ez idő szerint a kereskedésnek egyik nevezetesebb ága, igen bőven van", tehát csakis tanácsi hozzájárulással szedhető fel. Ennek ellenére egyes hóstáti lakosok felszedték, az őrök ezt nem akadályozták meg, mert „nem tudták, mire való a gubics". Egy mázsa gubacsot 1843-ban 120 fontban számoltatott el a tanács. 1844-ben az egész termés szedésének jogát Ábrahám Áron szerezte meg 114 ezüst forint összegért. Ha a makktermés mennyisége megfelelő volt, azt többféleképpen értékesítették. 1827. augusztus 23-án a fürmender jelentette a tanácsnak, hogy az erdőkben „annyira való makktermés van, amellyel a polgárok sertései bőven kitelelhetnek, ha idegen sertéseket nem fogadnak közé". Ennek ellenére a teljes makktermést szeptember 14-én a tanács még a földön található mennyiség becslésével árvereztette, amikor a monostori erdő termése 113 vFt, a savóskútié 107, a gúti 850, a nagyerdeié 1016, a halápi 353> a nagycsereié 606, a bankié 534, a pacié 409, a fancsikaié 238, az apafaié 63 vFt összegért került átadásra. A nagyobb sertéskondákat tartó gazdák, mint Buti János, Újvári István, Tóth János, Rickl József, Veszprémy József, Szilágyi István, Vasady Péter, Harsányi János, Vásáry István bérelték ki a makkszedést; Vásáry később elállt szándékától, mert sokallotta a kikiáltási árat az Apafáján. A gubics és makk haszonbérbe adását a királyi biztos is kívánatosnak tartotta, s erre 1836. október 8-án a tanács figyelmét sürgetőleg felhívta.

249 A város szóhasználatában - mint már láttuk - a „szántóvető" fogalma alá kizárólag azok a személyek tartoztak, akik a földet maguk művelték és mintegy kizárólagos főfoglalkozásnak a földművelést tekintették. Ez a körülmény szinte lehetetlenné teszi a földművelők társadalmi helyzetének megrajzolását.