Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A földművelés

Debrecenben sokkal nagyobb földterülettel rendelkeztek azok a kereskedők és iparosok, akik a zálogos birtokokon béreltek maguknak szántóföldet vagy legelőt, mint az olyanok, akik a saját tanyájukon éltek vagy oda kijártak. A források értékelésénél tehát szigorúan figyelembe kell venni azt, hogy hiába tolódott el Debrecen élete az agrárgazdálkodás oldalára, és hiába szereztek még a leggazdagabb személyek is földbirtokot, azok nem minősültek szántóvetőknek, hanem ügyvédekként, professzorokként, orvosokként stb. kerültek a lakosság nyilvántartásába. Az ilyeneket még az adókivetéseknél sem vették számba a földművesek között, mert a jövedelmük minősítésénél a foglalkozás volt mérvadó. Ez a körülmény nehezíti meg Debrecen demográfiai szerkezetének megrajzolását, akár egyetlen kategóriában: a földművesek körében is. A szántóvetők létszámát a függelékben közölt kimutatás tükrözi,

250 ezért ezen a helyen arra nem utalunk. Bár külön tartották őket nyilván, a szekeresgazdák nagyrészt a szántóvetők körében éltek, akik fuvarosként keresték kenyerüket a földművelésen kívül. Közöttük két kategória alakult ki: voltak szekeresek és voltak talyigások. Nagyobb közmunkaigénynél, mint a hortobágyi hídépítésnél vagy a városháza tatarozásánál, az új városháza földmunkáinál stb. a tanács igénybe vette a szekereseket, de a nekik járó bér összegét levonta az adótartozásukból, mint 1826. november 2-án. A „fuvarosi szolgálatra köteles polgárokat" rendszerint összeírták, de csak a földet bíró szántóvetőket vették igénybe, legtöbbször közmunkára, szállításra, mint 1849-ben is.

251 A majorosok, mint a nem „hivatásos földművesek", vagyis egyéb foglalkozást folytató személyek alkalmazottai, a tanyákon voltak foglalkoztatva. A debreceni majorosok legnagyobb része nem a város területéről telepedett ki és vállalt munkát valamelyik földbirtokosnál, hanem a szomszédos községekből költözött a debreceni tanyákra és később legnagyobb része ott megtelepedett más megbízatással. A majorosok utánpótlását az is elősegítette, hogy a reformkorban jellemzővé vált az egyes vármegyék lakosságának vándormozgalma, a munkát kereső személyek elmozdulása korábbi otthonaikból. A város felé áramló falusi emberek számára egy rendszeresen kiépült tanyán eltöltött élet szinte megváltás volt a földesúrral szemben, hiszen kisebb fokú tulajdonosi ellenőrzés mellett szinte egyedül gazdálkodott - mintegy ispánként - a tanyabirtokon. A majorosokat a cselédek között tartották nyilván annak ellenére, hogy irányításuk alatt nem egy esetben nagyobb létszámú szolgaszemélyzet állt. Hivatalos nevük „mezei cseléd" volt, s ilyen minőségben kezelték őket a városi törvényszéken is. Általában nős embereket fogadtak fel majorosként, egy-egy éves szerződés megújításával. Kötelessége volt a tanya rendben tartása, a mezőgazdasági munkák irányítása a tulajdonos által megadott útmutatások alapján.

252 Az erdei kaszálókon megtelepedett majorosoknak életét sokszor megnehezítette a tanácsnak az az intézkedése, amellyel megtiltotta a lakások vagy kunyhók építését. 1837. május 16-án a tanács a paci, banki és fancsikai erdei pusztákon széthányatta a majorosok kunyhóit. Általában háromgyermekes családfők voltak. Az ügyész jelentése arról szólt, hogy „a majorosokat családjokkal együtt az erdőből kitiltottam szoros kötelességekbe tévén a csőszöknek, hogy mihelyest feleséges majoros kerül a járásokra, felőle azonnal híradással legyenek". Azt is elrendelték, hogy csak „tiszta helyek-