Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A földművelés

sem egyezett bele, hogy magánosok részére az erdőket bérbe adja. Legföljebb erdei tisztások hasznosításáról lehetett szó, kaszálók révén, de a kitermelés és telepítés irányítását fenntartotta magának. Az erdőségek allodiális, földesúri területként kerültek hasznosításra, még kivételes bérlet esetén is fenntartva nemcsak a tulajdonjogot, hanem az üzemgazdasági irányítást is. A fancsikai, banki, gúti stb. erdők terjedelme 1771-ben 26 194 h, 1832-ben pedig 14 235 h volt, míg a homoki erdős puszták nagysága 34 758 h-ra terjedt. Az 1840-es évek végén a debreceni erdők összterjedelme, tehát a város nyugati és keleti részén 45 000 h volt Palugyai szerint.

228 A város az erdők hasznosításának módjába nem engedett semmiféle beleszólást, sőt a magyar kamara ilyen irányú szándékai ellen 1825-ben magától az országgyűléstől kért orvoslást, amelyet 1835. december 28-án megkapott.

229 Az erdőterület nagyságával maga a város sem volt tisztában, mert a különböző felmérések egymásnak ellentmondottak. De maguk a mértékek sem egyeztek meg. Az 1829. május 27-i felmérés összesen 59 300 „folyó ölben" jelölte meg az erdők területét azzal a javaslattal, hogy az erdővédelem érdeke a teljes terület körülárkolását követeli. A királyi biztosi ülés 1829. július 8-án az erdőségek térképezését rendelte el, amelyet 1836. október 8-án olyan térképekkel kívántak kiegészíteni, melyekből „az erdő termőerejét meghatározni lehet", vagyis fel kell tüntetni az új ültetéseket is.

230 A meglevő erdő gondozását a tanács szívügyének tekintette, mégsem tudta mindenkor és mindenben biztosítani az erdővédelmet. Túlságosan centralizálta az erdőgazdálkodás irányítását, lényegében a szenátus saját kezében tartotta, s ezzel a főbíró vagy polgármester személyi felügyelete alá helyezte az ésszerű erdőművelést. Ez az ok arra vezetett, hogy a nagy terület átfogó és szakember nélkül végrehajtott üzemeltetése különösebb koncepció nélkül, inkább a gazda ösztönös intézkedéseivel történt. Ez ellen a valóban racionális gazdaságpolitikát folytató új szellemű városi polgárok, a kereskedelmi és egyéb vállalkozó üzemtulajdonosok akár a választott hites közönség tagjaiként, akár más minőségben többször tiltakoztak. A szenátus 1832. augusztus 22-én tárgyalta a magyar kamara felhívását az erdőhasználat módjának bejelentéséről. A tanács az ülésen felháborodottan nyilatkozott Auer András esküdt eljárása ellen, amely feltárta a helytelen erdőgazdálkodást egy - eddig ismeretlen - „írásban". A tanács szerint a szerző sorai „a város népének gyalázatával... a tek. magisztrátus és a nemes VHK ellen lázzasztottak".

231 Nagy hatást váltott ki a tanácsnál az országgyűlésnek 1833. augusztus 6-i határozata az irtványföldekről, amelyről a követ augusztus 13-án beszámolt. Jelentette, hogy hosszas vita után „a liberális vármegyék minden kifogás és feltétel nélkül akarták azokat a jobbágyok kezénél meghagyni". A határozat szerint „amely irtásokat a jobbágyok laknak s bé vágynak lakásokkal ültetve, azok továbbra is megmaradjanak".

232 Ez a határozat valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy az erdőtelepítők, erdőirtók, a későbbi vákáncsosok kunyhóit az erdőségi puszták területén a tanács leromboltatta és állandó megtelepedést nem engedélyezett. Az erdők gondozása azonban a. magyar kamara szerint mégsem volt megfelelő. 1834. június 4-én a legnagyobb hanyagságot állapította meg, aminek oka, szerinte, „a felvigyázásra alkalmaztatott személyek ügyetlensége", valamint a „magisztrátus gondatlansága... és a felsőbb rendeletekkel szembeni igen vétkes engedetlensége" volt. Ez a kemény bírálat végül