Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A földművelés

polgárokat és több kivételezett személyt a tanács külön engedéllyel felmentett a legelőbér alól. Az ilyeneket önállóan nyilvántartották.

220 A sertéstenyésztés folyamatos növekedése a legelőterületeken sok gondot okozott, mert a sertések a legjobb legelőrészeket tönkretették. 1837. október 11-én a főbíró a magyar kamarának jelentette, hogy a sertések számára régóta külön legelő van biztosítva a „mátai pusztán a Hortobágy mellett", de a város alatt, a Libaföldön is legelhetnek a fias kocák.

221 Debrecen sem a kaszálókkal, sem a legelőkkel nem gazdálkodott ésszerűéül 1833. október 28-án a néptfibun a tanácsülésen szóvá tette, hogy a város helytelenül műveli a földeket, s ebben az is szerepet játszik, hogy az utcakapitányi tisztségre nem „szántóvető polgárokat" választanak, hanem a mezei gazdálkodáshoz nem értő „mesterembereket". Emiatt „a város vonójószágai szembetűnőképen romlanak".

222 Rossz az is, hogy a legelőbér összegét 1839. június 24-én felére csökkentették, majd a magasabb összeget október 31-én csakis azok számára tették kötelezővé, akik fölös számú állattal jártak ki a legelőre. 1840. március 27-én tárgyalták a magyar kamara január 15-i javaslatát, hogy a legelőbért mindenkire és minden legelőterületre terjesszék ki. A kamara szerint jó volna, ha „a közlegelő egyedül az igás marhákra, fejős tehenekre, egyszóval tisztán a gazdaság folytatására tartozó marhákra és barmokra szoríttatna, a többi része pedig a pusztáknak haszonbérbe adatna".

223 A tanács ezt az álláspontot nem tette magáévá, csupán a korábbi rendszert követte, de a hídivásárok alkalmával a „lábasjószág" után mindenképpen legeltetési díjat vételezett be.

224 Más elbírálás alá tartozott az erdei legeltetés, amelyet a tanács időnként engedélyezett, más alkalommal megtiltott; pl. nagy szárazság esetén, mint 1836-ban is, megengedte.

225 Debrecen gazdálkodásában talán a legjelentősebb ágazatot az erdészet képviselte. Az okszerű erdőgazdálkodás egyes jeleivel már a XIX. század elején találkoztunk, amikor a különféle erdőmesteri felügyelői szolgálatot megszervezték. A fakitermelés előre meghatározott üzemterv szerint történt és egyidejűleg vagy néhány év múlva a területek nagy részét újból csemetékkel ültették be. E munkánál rájöttek arra, hogy a taxások a favágatásra, fűrészelésre, gallyazásra nem alkalmasak, emiatt legkorábban talán ebben az ágazatban vezették be a munkanemek szerint fizetett napszámbéreket. Más díjtételek jártak a fűrészelés, az ölberakás, a gallyazás, a hídideszkafűrészelés, a száldeszkák után. Általában „hetelő talyigás béreseket" alkalmaztak, akik a fa elszállításával is foglalkoztak. Napszámosokat több esetben a közeli városokból toboroztak, sőt 1846. december 23-án a díjazott favágók alkalmazását a tanács szigorúan elrendelte, részben „a szegénységnek is élelmezésüknek megkerestetésükre".

226 Az erdőnemesítés érdekében a városi tanács faiskolát kívánt kialakítani. Ennek előrehaladásáról 1829. április 3-án tett jelentést az erdőmester, s maga a vizsgáló bizottság állapította meg, hogy „a magvetéseknek és ültetéseknek" eredménye máris megmutatkozik, „megszámlálhatatlan mennyiségben, jó gondban, tisztán és szép állapotban tartatnak a facsemeték". A faiskola bővítése éppen a jó eredmény miatt vált szükségessé; erre a célra 1839. szeptember 4-én „az erdővizsgáló mostani lakhelyek mellett" kívántak a „faoskolának és zöldségnek való kerteket kiszakasztatni".

227 A faiskola csemetefái az új erdőtelepítések és a kitermelt fa pótlására szolgáltak. Az erdő tulajdonjogáról Debrecen sohasem mondott le, s abba