Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A földművelés

nossá, de a debreceni polgárok egy részének Bihar vármegye lankás földjein egyéni tulajdonú szőlői is voltak. A földművelésnek egyik ágazatát a legelőgazdálkodás képviselte, amely a XIX. században az egyre erőteljesebbé vált állattenyésztés miatt nagy fontosságúvá lett. A legelőelkülönözés kezdete az állatfajták szerint a XVIII. század végéig vezethető vissza, mert a számosállatok részére akkor kezdtek önálló legelőrészeket kihasítani. Ennek a folyamatnak megerősítése a választott hites közönség kívánságára történt. Debrecen sokszor küzdött takarmányhiánnyal, különösen szárazság idején, amely elég gyakran sújtotta a vidéket. 1837. június 25-én is azt jelentették a helytartótanácsnak, hogy „marháinkra az éhségtől származható dög várakozik".

211 A takarmánybázis hiánya miatt a téli időszakban kukoricakórót is etettek, melynek - szerintük - káros voltára maga a helytartótanács hívta fel a figyelmet.

212 A gyakori őszi esőzés sokszor tönkretette a lekaszált vagy lábon álló takarmányt, mint 1832-ben; a takarmánybázis kialakításának nehézségeit fokozta az a körülmény, hogy többször a legelőből szántható részeket vettek el, mint 1845-ben is. Nemegyszer, így 1847-ben is, a lucernás földeket vették el és más helyeken osztottak ilyeneket.

213 A kaszálóbirtokok egy részét a város a ház utáni földekkel adta ki, más részét bérletként vették a lakosok igénybe, míg volt olyan terület is, amelyet közvetlenül a tanács kezeltetett a városgazda útján. Több gazdátlan kaszáló maradt vissza a bérletből, amelynek hasznosítását maga a királyi biztos sürgette. Ezek voltak a „vacans" telkek. A kaszálóföldek a város keleti részén helyezkedtek el, Halápon, Gúton, Vekeren, de nyilvánvalóan voltak a nyugati birtokrészeken is.

214 A saját kezelés alatt álló kaszálókon az idénymunka egy részét napszámosokkal végeztették, főként a kaszálást, míg a betakarítást inkább a taxásokra bízták akár Monostoron, akár több más helyen. A banki rész kaszálásánál a tanács 1831. június 11-én „a külsővárosi taxásokhoz" ragaszkodott.

215 A kaszálókat a bérlők csakis tanácsi engedéllyel adhatták albérletbe; másként, mint pl. Gúton, büntetés járt érte. Általában a kaszálók legnagyobb részét bérlet útján hasznosították. 1844 után bérlet helyett felébe vagy harmadába adták ki oly módon, hogy a várost illető takarmányhányadot a kaszálóbíró a helyszínen még hordás előtt vegye ki.

216 A rideg állattartás mellett a sokszor felmerülő takarmányhiány ellenére is fölöslegessé vált szénamennyiséget a város árverésen hasznosította.

217 Debrecennek együttesen 80 000 h közlegelője és 45 000 h ún. erdőségi közlegelője volt, utóbbi a kaszálók és a szántóföldek, az erdőrészek közötti tisztásokon.

218 A jószág legeltetése megosztott volt. A kezes jószág a város közelében fekvő belső legelőn tartózkodott, az ún. csorda járáson, míg a szilajon tartott állatok a pusztai legelőkre jártak. 1815. szeptember 16-án a tanács a Hortobágy folyó keleti oldalán külső ökörcsordát állított fel azzal a kikötéssel, hogy 24 marhánál többet senki sem hajthat ki. A gulyákat marhavész idején elkülönítették egymástól. 1835-ben a gulyák és a juhnyájak, valamint sertések részére önálló legelőt szakítottak.

219 A legeltetési jog a XVI. században együtt járt a városi háztulajdonnal, de a zálogos birtokokon, „a pénzes földeken", a XVIII. század második felétől kötelező volt a legelőbér fizetése. Viszont a tisztségviselő földbirtokos