Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A földművelés

hány. A feldolgozás egyébként állami monopólium volt, s azzal a reformkorban lényegében a bécsi kormányszervek rendelkeztek. A másik fontos ipari növény a kender lett volna. A szenátusnak 1833. június 19-én a helytartótanácshoz felterjesztett jelentése szerint a kendertermesztés elmaradott, mert „ez az ága a gazdálkodásnak lakosaink között éppen nem virágzik, aminek oka az, hogy a kenderáztatásra szükséges folyóvíz vagy álló nagyobb tavak, melyek ki nem száradnak, városunkhoz közel nincsenek".

204 Hasonló tartalmú jelentést tett 1841. március 19-én azzal, „mivel ezen nemes városnak földmívelő lakosai leginkább a marhatartáson igyekeznek, és a szántás-vetést is ezen czéljokhoz alkalmaztatják, de nyári időben alkalmatos kenderáztató vizek is a határon nem találtatnak"; ha kenderre van szükség, „az országos és házi vásárokra idegyülekezni szokott vidékiektől könnyebb és jobb móddal megszerezhető", emiatt nem termelik.

205 Hasonló volt a helyzet a cukorrépa-termeléssel. Érdekes, hogy amikor az országban egymás után alakultak meg a cukorgyárak, s a répatermelés számára külön területeket állítottak be, Debrecenben akkor sem foglalkoztak ezzel a növényfajtával, holott a mészben gazdag vályogtalaj mellett „a debreceni lőszháton ehhez meg is vannak a természeti-földrajzi feltételek".

206 A tengeritermesztés viszont már 1680 óta ismeretes a város földjein. 1713-ban külön kukoricaföldeket osztottak, s egyfolytában általában hét évig vetették. Balassa számításai szerint a XVIII. században legalább 2000 holdon kukoricát vetettek.

207 Az 1830. április 17-i tanácsülés határozata szerint: mivel a földosztás „egyedül való fundusa a királyi adó és a város szolgálatának teljesítése és terheinek hordozása", amelynek terhét a nemesek nem viselik, ezért az olyan nemeseknek, „akik nem polgárok és semmi közönséges terhet nem hordoznak ... a tengeri kisnyilas földekből ne adjanak". A tanács e határozathoz igazodva 1830. április 30-án osztotta ki a nyilasföldeket a felső járásban, öszszesen 1856 kisnyilas (4

1

/

2 h) és 7 öl nagyságban, majd az alsójárásban. Egyegy személy 3-3 lánc nagyságú területet kapott. Balásházinál 1838-ban „sűrűn vetett tengeri" kifejezés szerepel, ami valószínűleg a csalamádéra mutat.

208 A városközponttól távol fekvő birtokokon a szomszédos községek tengeriföldet is béreltek, közöttük Nagyiván, Egyek, Tiszaszőllős, mindnyájan az ohati pusztán. 1838. szeptember 22-én a tanácsülés megállapította, hogy a tengeritermést „a féreg igen pocsékolja", ezért szeptember 29-ig le kell töretni. Voltak magánosok, akik a törést október első felében végezték el a tanács engedélyével.

209 A burgonyatermesztéssel Debrecenben elsősorban a bérelt birtokokon a tanyatulajdonosok foglalkoztak. Nemesebb burgonyafajtákat nem nagyon ismertek. Jellemző, hogy a tanács 1840. április 22-én, majd május 2-án egyszerűen köszönetet mondott Dercsényi Pálnak azért a tájékoztatásért, hogy „többszörös utazásaim közben külföldön egy jelesebb nemét a burgonyának szerencsés voltam megszerezni", amelyet a gödi birtokán „annyira megnemesítettek, miszerint a második esztendőben csupán egy darabból máris 45 mérőt adtak". A felajánlott burgonyamintára a tanács azonban nem tartott igényt, s emiatt természetesen a vetőmag vásárlásával sem foglalkozott. Debrecenben inkább a Hosszú- és Monostorpályiban, Sámsonban termesztett burgonyát vásárolták a hetipiacokon.

210 A szőlőtermelés a XVI. század óta kifejlődött kertségekben vált általa-