Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A földművelés

közeit általában a paraszti kézművesek készítették, s azok között találhatók az eke, a borona, a tövisborona, a különféle vetőeszközök, az aratás és betakarítás, a cséplés, a magtisztítás, a takarmány-előkészítés eszközei. A XIX. század elején általában ismeretes volt a vasborona, a rönkzúzó, a magyar borona, a Pethe-féle eke, a henger, a répaültető, a szénagyűjtő borona, a szecskametsző.

191 A napóleoni háború után a termelőeszközök készítése egyre erőteljesebb fejlődésnek indult, a faeszközök helyét szinte kizárólagosan a vaseszközök váltották fel. Ez a gyakorlat azonban inkább a Magyarországtól nyugatra fekvő országokat jellemezte, mert nálunk nem egy községben a még fennmaradt kasza helyett a sarló és más primitívebb munkaeszköz terjedt el. Mindezek természetesen nehezítették a munkát. Előfordult az is pl. a Bihar megyei Kismarja községben, hogy a kaszát és sarlót együttesen használták. A faekéről a vasekére és más vasszerszámokra való áttérés Magyarországon lényegében az 1830-as években kezdődött meg. Debrecenben a pihentetés nélküli földművelés mellett - egykorú jelentések szerint - csak az 1860-as években kezdtek vasekével szántani, addig a faeke volt használatban.

192 Az 1840-es években a különböző mezőgazdasági kisgépek már ismeretesek voltak az ún. pallérozott gazdaságokban, hiszen a Magyar Gazda 1841. évfolyamában több kisgépet hirdetett, közöttük volt az eke, borona, kultivátor, gereblye, szecskavágó, morzsoló, irtó, sorozó, hantoló, burgonyazúzó, metélő, mosó, daráló, kukoricamorzsoló, vetőgép stb., de ezek valójában csak inkább a jobbágyi munkaerő megszűnése után kezdtek elterjedni.

193 A gazdasági technika alacsony színvonaláról 1843-ban Medgyasszai éppen debreceni vonatkozásban írt, megállapítva, hogy ,,ha a termesztő saját javát szem előtt tartva, s önérdekét átlátva termékeinek kezelésmódjára kellő figyelmet fordít", megsokszorozhatja jövedelmét.

194 Ezért tekinthető a konzervatív gazdálkodás egyik legfőbb jelének, hogy a már sok helyen alkalmazott cséplőgép, vetőgép Debrecen területén akkor még ismeretlen volt. Valószínűleg csak 1848 után használtak gőzgépet a Steinfeld-féle macsi és hegyesi birtokon.

195 Primitívnek tekinthető a talajművelés és talajjavítás is. A legelőkön elterjedt volt a „tövisnövény", amelynek kipusztítására a tanács 1844. június 27-én oly értelműen intézkedett, hogy a néptribun vegye igénybe az „új sori taxásokat", tehát ezt a munkát robottal végeztesse el. A szikföld hasznosításával kapcsolatban Balásházi megfigyelte, hogy Debrecen környékén a „tanyák szomszédságában, az ott sűrűbben megforduló és heverő marhák által felette megkövérített földet a földművesek felszántják vagy felássák, s az így elkészített földet a szik porongokra szárítják s termővé teszik". A talajjavításnak ez az ösztönös és tapasztalati módszere (lényegében digózás) szerinte bevált. Ugyanő szükségesnek tartja a trágyázást, de legföljebb harmadik vagy negyedik vetés alá. Szerinte 36 szekér trágyára volna szükség 1 hold földön.

190 Viszont a tervszerű trágyázás csakis istállózással oldható meg, ami a tanyákon nem volt általános. Szó volt már arról, hogy Debrecen különféle földrajzi területek találkozóhelye. A Nyírség felé fekvő homokterületeken az uralkodó gabona a rozs, a hajdúvárosok irányában és a bihari részeken a búza, majd később a kukorica a jellemző, míg az árpa és a zab termelése alacsony fokú volt. A szántóföldi termelés mindenesetre az egész környékre kiterjedt. Palugyai Debrecen termeivényei között a kukoricát, a búzát, a rozsot, az árpát, a zabot, a kölest, a görögdinnyét említi, de utal az ipari növények egyes fajtáira; a do-