Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)
II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A földművelés
leendő hasznosításának igényét, bár egységes álláspontra a városi vezetés a reformkorban nem jutott. Az ügyben kiküldött bizottság 1837 szeptemberében átmenetileg azt ja-' vasolta, hogy megfelelő feltételekkel a terület bérbe adható volna. A bizottság javaslatával, valamint a királyi biztos kezdeményezésével az ohati puszta bérbeadására vonatkozólag a magyar kamara is egyetértett, viszont a szenátusnak még a bizottság által javasolt feltételek mellett is aggályai merültek föl. 1837. október 11-én a magyar kamarához előterjesztett jelentésében kifejezésre juttatta, hogy a bérlet nem eredményezne nagyobb hasznot a város számára, mint a saját kezelésben tartott gazdálkodás. Ezt a véleményét azzal okolta meg, hogy az utolsó három év folyamán 10 328 köböl és % véka termést nyert, melynek együttesen 17 323 vFt volt az értéke, a 2186 vFt összegű szénán kívül. Egy év átlagos jövedelme tehát 6503 vFt-ra rúgott a felhasznált szénán kívül; ezzel szemben a bérleti összeg holdankint legföljebb l-l köböl szemes termény lehetne. Ugyanakkor hozzátette, hogy a bérlők a kaszálót l-l napszám fejében a maguk hasznára vágnák le. De mindezeken túl a ménes elvesztené a legelőterületet, a gulyalegelő pedig Ohaton van s az a polgárok részére van kiadva. A katonaság számára évenként 75 000 takarmányadagot kell biztosítani, ennek legnagyobb része Ohaton terem. 132 Mindezek miatt a bérlet a tanács szerint nem volna gazdaságos. A tanács megokolásában az az érthetetlen, hogy csupán a bevételeket számította ki, de áz ohati majorság fenntartásával kapcsolatban felmerült adminisztratív és munkaerő-kihatásokról egyáltalán nem tett említést. Végeredményben tehát nem készítette el magának a gazdálkodásnak a mérlegét, a jövedelmezőségét s ezért nem is tudta áttekinteni az ohati major hasznát. A kiadások más rovatokon szerepeltek - alkalmazottak bére, taxások, napszámosok stb. - s emiatt azoknak elszámolása összvárosi vonatkozásban a hasonló természetű egyéb kiadásokkal együttesen került a zárszámadásba, nem elemezték a gazdálkodó egységekre költött ráfordításokat. Az ügyben folytatott további tárgyalások sem vezettek eredményre, végleges megoldás a következő években sem született. 1844. május 13-án a királyi bizottság ülésén a tanács képviselői elismerték, hogy hiányosságok merültek fel, de ezeket azzal okolták meg, hogy „az ohati pusztának eddigi kezelésébe s afeletti számadásokba tényező híján onnét van, mert eddig az illető számtartónak általános és sinormértékül szolgálható utasítása nem létezett". Ezért kell részletesen kidolgozni az ohati számtartó instrukcióját. 133 Az utasítást kidolgozták, majd 1845. március 31-én a számtartó már annak alapján nyújtotta be a tanácshoz jelentését. 134 A terület hasznosításának módján azonban továbbra is tépelődtek; 1845. szeptember 3-án a nagytanácsi ülésen Balásházi Jánost is delegálták abba a bizottságba, amely „az ohati czélszerűbb gazdálkodás Kováts István által beadott terv-vélemény" felülvizsgálatával foglalkozott. A bizottság „a házi gazdálkodás" fenntartását indokoltnak tartotta, a majorban szükségesnek ítélte „bizonyos befektetések" kockázatát azzal, hogy a ménes továbbra is a város kaszálóján legéljen, a szántóföldek viszont osztassanak ki a polgárok között. 135 Nem sokkal ez után, 1845. december 10-én/bírálta felül a szenátus a választott hites közönség szeptember 3-án szervezett bizottságának véleményét. Ez alkalommal a szenátus elismerte a Kovács István és Balásházi János által kidolgozott terv helyességét, mégsem fogadta el, mert „egyrészről bizonyos