Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - Az egyéni vagyonképződés forrásai

A vagyonképződésnek egy másik lehetősége az ebben a korszakban egyre fejlődő egészségüggyel kapcsolatos. Magyary-Kossa Gyula már évtizedekkel ezelőtt megállapította, hogy „régi kollégáink jó módjáról számtalan bizonyító adatunk van", miután „az orvosi pálya a régi Magyarországon a legjobban megbecsültek közé tartozott". Gazdag adatok alapján ismerte fel, hogy az „orvosi honorárium elég tekintélyes volt arra, hogy kollégáink társadalmi állásuknak megfelelően élhessenek".

98 Ezt a kereseti lehetőséget az orvosok számára a városi szabályrendeletek biztosították, miután minden orvosnak, még a tiszti főorvosnak is engedélyezték a magángyakorlatot azzal a kikötéssel, hogy a szegénybeteg-ellátás ingyenes legyen. Debrecen reformkori orvosai közül Csiszár József doktor hagyatéka 4052 forint összegű volt 1830-ban, Zilahi Sámuel, Batsó Bálint, Zsebők József több száz négyszögölre terjedő telekkel rendelkeztek, és a legtöbb adót fizetők közé tartoztak.

99 Hasonló volt a sebészek és a gyógyszerészek helyzete is, akiknek a jövedelmét semmi sem korlátozta.

100 A társadalomnak nemzedékek közötti (intergenerációs) rétegződése a debreceni vezető és hatalmat gyakorló polgári csoportok között nem volt nagyfokú. A falvakban és a kisebb mezővárosokban inkább vált általánossá, hogy a lelkészi pálya vagy az iskolai végzettség alapján valaki más társadalmi rétegbe emelkedett, sőt a nemességet szerző jobbágy kiszakadt korábbi osztályhelyzetéből. Viszont Debrecenben és más városokban a változásokkal összetettebb okokra vezethetők vissza. Itt a származáson kívül a vagyoni rátermettség is döntő szerepet játszott, amihez a szellemi vezetőképesség, iskolai végzettség, rokoni kapcsolatok is hozzájárultak. Hogy valaki a hatalom vezető tisztségét viselhesse, ahhoz a vagyon önmagában nem volt elegendő, legföljebb arra szerzett jogot, hogy a nagytanács tagja lehessen. A választott hites közönség (nagytanács) tagjai közül is igen kevés élvezte azt a lehetőséget, hogy az ún. „szenátori rend" tagjai sorába emelkedjék, de mint egyszerű esküdt nyilván tekintélyt élvezett a kereskedelmi tőkéből és forgalomból származó vagyonon kívül. Az kétségtelen, hogy a leggazdagabb polgárok a nagykereskedők közül kerültek ki. A kereskedelmi tőke szinte átfonta a mindennapi életet, hiszen az újabb árumegrendelések annak felhasználásával történtek. A széles körű áruforgalom vagy hitelt, vagy készpénzt kívánt, a tiszta nyereségnek csak egy részét lehetett ingatlanba fektetni. A kereskedők e korban is a polgárság legmozgékonyabb rétegeként éltek és leggyorsabban kapcsolódtak be az ország gazdasági vérkeringésébe. A kereskedők gazdagabb elemei kézben tartották a nemzetközi áruhálózatot, gondoskodtak a belföldi áruforgalomról, a városi lakosság ellátásáról. Természetes, hogy az általános várospolitikai kérdésekkel is foglalkoztak. Ezeknek a nagykereskedőknek kapcsolatai túlnőttek a város határain, nem kötötte őket a céhek sok rokoni szála, éppen ezért világosabban felismerhették a város fejlődésének összefüggéseit. Viszont e családok tagjai legtöbbször csupán szemlélői, tanácsadói voltak a kibontakozásnak, amikor véleményüket akár írásban, akár a nagytanácsi üléseken kifejtették. Sajnos, a kereskedelmi vagyonképződés forrásairól debreceni viszonylatban nincs sok adatunk; alig maradtak fenn üzleti könyvek, az adókivetések pedig egyáltalán nem mérvadók, mert sok tévedést tartalmaznak. A polgárság összetételében, de még inkább a házzal bíró városlakók között is