Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - Az egyéni vagyonképződés forrásai

1827-ben egyszerű polgárként élt,

91 szerény vagyonadóval; halála után, 1834. október 26-án vagyonának összeírásakor a család még mindig középszerű vagyonnal rendelkezett; a Cegléd u. 63. sz. alatt emelt kőház 1820 vFt értékű volt, míg a számba vett és az örökösök között elosztott vagyon együttes értéke 2430 vFt-ot tett ki.

92 Gyarapodásának, gazdagodásának útját egyik örökösödési pere jól tárja fel: 1826-ban „volt 60-70 darab sertése, azt ölette, áruitatta legénnyel is, búzája, bora, . . . mindene volt, ami egy gazdának kellett". Fia már az egyik leggazdagabb családdal, a Bacsó famíliával állt rokoni kapcsolatban.

93 A vagy önképzés nem jelentéktelen forrásaként kell értékelnünk a szabad szellemi foglalkozást, sőt talán még a tudományos munkásságot is.

94 Az értelmiségi munkakörben dolgozó személyek meggazdagodása azonban nem volt tömegméretű, csupán egyéni kiugrásokkal találkozhattunk, azonban ennek is jellemző ereje van. Az értelmiségi munka nem családi örökségként alakult. Az értelmiségi pályán belül mindenképpen lehetőség nyílt a társadalmi mobilitásra, ha magát a foglalkozási kategóriát szűkebb körben értelmezzük. Szellemi munkát sokan végeztek, de közülük nem tartozott mindenki az értelmiség kategóriájába. Az egykorú összeírásoknak „honoratiores" néven kezelt rovata is csak azokat a személyeket sorolta fel, akiknek a főfoglalkozása az értelmiségi munkakör volt, tehát professzorokat, orvosokat, ügyvédeket, vezető tisztségviselőket, míg a hivatalnokok legnagyobb részét más oszlopokban tüntette fel. Éppen az értelmiségi munka megbecsülése és a polgári átalakulás időszakában határozottan igényelt tevékenysége miatt egyegy személy számára biztosította a nemzedéken belüli változást, vagyis módot adott az „intragenerációs" mozgásra. Az értelmiségi munka révén kiemelkedett egyén korábbi osztályától elszakadt és más kategóriába vagy eltérő társadalmi megítélés alá került.

95 A reformkorban feltűnő az ügyvédek vagyoni előretörése. A város polgári és büntető törvényszékének tárgyalásai gyakoriak voltak, egyetlen polgári pert sem folytattak ügyvéd nélkül; az ítélet végrehajtása során a végrehajtató szintén ügyvédjével képviseltette magát. Az ügyvédi díjtételt a tanács állapította meg, amely a pervesztes által fizetendő összegnek általában 5 százalékával volt azonos. Ingatlanvásárlás közvetítésénél „az procatori honorárium" összege szintén igazodott az ingatlanértékhez, általában annak 5 százalékát kellett kifizetni. Mindezeken fölül a vesztes félnek meg kellett térítenie az ügyvédi készkiadásokat is.

96 Még tágabb lehetőségeket tárt fel annak a személynek ügyvédi munkája, aki a tanácsi apparátusban töltött be valamilyen tisztséget. Többek között Simonffy Sámuelnek 1826. december 8-án történt vagyonfelmérésekor a hagyatéki leltár 98 343 forint értéket mutatott ki. Nánássy Gábor ügyvéd, később szenátor a leggazdagabb polgárok egyike, egyéb ingatlanok mellett többszörös malomtulajdonos volt. A város gazdag családai között szerepelt Temesvári Márton, a Tiszántúli Kerületi Tábla bírája, vagy Andaházi Szilágyi Mihály professzor. Előbbinek halálakor az általa létesített alapítványon fölül 30 000 forintnál magasabb összeg került felosztásra. A tisztségviselők körében emlékezünk meg Poroszlay Fridrik vagyonáról, Dömsödi Gábor szenátor gazdagságáról, akik nemegyszer magának a városnak is kölcsönöztek, miközben a magánosok között többször a bankár szerepét töltötték be.

97