Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A királyi kisebb haszonvételek

Ugyanakkor felmerült a rendes bor mérésének ügye is. A tanács az ilyen bor árusítását a zsidók számára egyáltalán nem kívánta engedélyezni, természetszerűleg az anyagilag szintén érdekelt esküdtek, sőt szenátorok állásfoglalásaira támaszkodva. 1840. szeptember 30-án a szenátus arról határozott, hogy „az öszves pálinkamérés az izraelitáknak az árverésbe szóihatásból közgyűlési határozat szerint kirekesztése mellett polgár Németi Józsefnek" adattasson ki 11 011 forint ellenében. E határozat után került sor az egyik legjobban látogatott Ghillányi vendégfogadó árverésére, amikor Ábrahám Áron a kikiáltási árnál egyszerre 5000 forinttal többet ajánlott fel. Ennek ellenére kizárták az árverésből s emiatt a jelenlevők egy része elhagyta az árverés színhelyét, a keresztények pedig - a leírás szerint - gyalázkodó megjegyzéseket tettek a zsidó bérlőkre. Az üggyel a helytartótanács is foglalkozott, majd október 28-án rendeletileg megtiltotta a zsidók kizárását és a városi hatóságot újabb árverés megtartására kötelezte.

44 Véleménye szerint Ábrahám Áron ajánlata „nem volt megvetendő". Azt javasolta a tanácsnak, hogy ha nem fogadják el az ő javaslatát, legalább az árverés kikiáltási ára az általa felajánlott 16 011 forint legyen. A választott hites közönség ezt a javaslatot „a város jogaira nézve sérelmesnek" ítélte,

45 sőt a november 26-i ülésen maga a szenátus is annak minősítette és a kamarához intézett jelentésében végleges döntés végett felségfolyamodvány előterjesztését helyezte kilátásba.

46 Ebben a kérdésben a választott hites közönség is egyetértett a szenátussal. Október 1-én állást foglalt abban, hogy a pálinkamérés jogát még magasabb összeg kínálata esetén sem szabad zsidó kézbe adni. A nagytanács ezzel az állásfoglalásával végeredményben megkerülte a zsidók emancipációját kimondó törvényt. Amikor már engedélyezve volt a szabad borkimérés, akkor régebbi joggyakorlatra utalva azzal érvelt, hogy „a borméretési jog . . . ezen nemes városban polgári haszonvétel lévén s egyedül csak polgárok által birattatván, a belsővárosi kóserbor mérése" másnak nem engedhető meg. A szenátus a nagytanács álláspontját nem teljesen fogadta el, hanem annyiban módosította, hogy „a kóserbort egyedül izraeliták mérhetik . . . keddenkint", de csak a vásárokon.

47 A szenátus ezzel a határozattal szeretett volna mind a törvénynek, mind a nagytanács kívánságának eleget tenni s a két ellentétes álláspontot összeegyeztetni. Hasonló viták merültek fel a Szeles nevű kocsma árvereztetése alkalmával 1840. december 23-án. Ábrahám Áron már eleve minden ajánlattevővel szemben 100 forint többletet kínált. A magyar kamara javasolta indítványának elfogadását, de a szenátustól előzetesen véleményt kért. Felhívására a szenátus jelentette, hogy „miután az érdeklett vendégfogadóban a borméreté s régi rendszeréhez képest is polgároktól kóstolt borok mérettek és így ezen vendégfogadó haszonbérlete most is polgári haszonvételnek tartódhatik", azonkívül pedig az Erdély felé haladó országút mentén a háromból két kocsmát zsidók bérelvén, „a harmadikban az utasok kedvéért keresztyén haszonbérlőt tartani szükséges lenne", emiatt nem ért egyet Ábrahám Áron javaslatával.

48 A város mindkét irányító testülete állandóan a zsidók visszaéléseit hangoztatta, bár velük kapcsolatban büntetőjogi kihatású vádirattal a reformkorból alig találkoztunk. Viszont annál gyakrabban fordultak elő az olyan panaszok, amelyek keresztény kocsmabérlők ellen irányultak. Szabó Antal ellen többszörös feljelentés került a vádhatóságot képviselő városi főügyész