Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A királyi kisebb haszonvételek

javát igazán kivánó hazafitól..." A munka szerzője, nyomdája, kiadója iránt maga a helytartótanács is érdeklődött. A tanács a szerzőről tudott: Auer András esküdt polgár volt az, akit a tanács bizottsága elé idéztek; Auer ott is fenntartotta azt az álláspontját, hogy a polgárság érdeke mindenképpen a szabad borkimérés. Szerinte „amíg ez nincs meg, a város szegénységéből nem szabadul", mondotta 1833. november 20-án. A tanács végül úgy foglalt állást, hogy a szerző hibás volt, mert a folyamatban levő ügy eldöntése előtt adta ki a kőnyomatos röpiratot, s ilyen értelemben tett jelentést a helytartótanácsnak, de hibás volt abban is, hogy visszaélésekkel rágalmazta a szenátorokat.

38 Auernek azonban vagyona folytán nagy tekintélye volt, mert egyik leggazdagabb kereskedőnek számított, ezért nem büntették meg. A szabad bormérést a szenátus 1834. július 22. óta végre engedélyezte, majd ennek jogát 1836. július 9-én a nemességre is kiterjesztette, az esetben, „ha a polgáiságot felvették, de . . . köteleztessenek az accisát fizetni", amenynyiben „idegen határon termett boraikból adnak el. . .", vagy nem saját termésüket értékesítik.

39 A haszonbérbe kiadott csapszékek száma 1837-ben 18 volt, melyeknek 1836-ból bevételezett jövedelme 9458 forintra, míg az árverés során a legmagasabb kínálat 4279 forintra rúgott; a tanács emiatt ismételt árverést rendelt el.

40 A kocsmák száma 1843-ban már 20 fölé emelkedett. A város tulajdonát képező italmérések 1843. április 6-án az alábbiak voltak: Aranybika, Látótelek, Savóskút, Bégány, Hatvan, Mester, Péterfia, Csapó utcai csapszékek, utóbbi a Morgóval és Novellával; Szent Anna, Várad, Miklós utcaiak, az Epreskert csapszékei, a Bárány fogadó, a Nyulas, a külső vásártéren kettő két kőpincével együtt, valamint a Deszkás csapszék, Szarvas, Ghillányi, Ponyvás, Szeles és a fürdőház, továbbá a pálinkaméretes.

41 A kóserbor körüli viták szinte minden bérlet alkalmával felmerültek. 1836. október 3-án Ábrahám Áron ígérte a legmagasabb összeget a külső vásártéri „zsidó vendéglőház és kóserbormérés" licitálói közül. A vásárok alkalmával nemcsak a vendéglőben mértek bort, hanem másutt is. 1839. április 10-én „Goldner Salamon pesti zsidó és ruhakereskedő" kérelmezte a tanácstól, hogy „a vásárok alkalmával a sidó kereskedőknek az ételhordásra nézve tökéletes szabadságot" kaphasson. A kérés teljesítését a helytartótanács is javasolta. A választott hites közönség szeptember 21-i ülésén Király János esküdt a kért bérlet kiadása ellen azzal tiltakozott, hogy „enni vagy innivalót a városba vagy a vásárba egy zsidónak sem lesz szabad árulni, kivévén azon külső vendégfogadókat, melyek a kóserbor mérés jussával vágynak haszonbérbe adva, melyeknél azonban, valamint eddig is, úgy ez után sem lészen szabad kóser ételt vagy italt a külső vásárállásra lefoglalás büntette alatt kihordani". A zsidók számára csak alhaszonbérlői jogosítvány engedélyezését tartotta indokoltnak.

42 A külső vásártéri kóserbor ügye azonban éppen úgy nem nyert végleges elintézést, mint a zsidóknak rendes italmérésekre vonatkozó több kérelme. 1842. szeptember 3-án a szenátus arról döntött, hogy „mind a külső vásárálláson országos vásárok alatt, mind bent a városban egy helyen egész esztendőn által összefoglalva" adja ki a kóserbort. Ábrahám Áron bérbe vette volna az árusítás jogát, de az árverési összeget a tanács nem fogadta el,

43 nála magasabbat pedig senki sem ajánlott.