Hajdú-Bihari történelmi olvasókönyv - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 5. (Debrecen, 1973)

III. Az állami abszolutizmus kiépítése 1690-1790. Átmenet a kapitalista termelésre 1790-1849. Összeállította: Béres András

Nagyvárad az Erdélyből kiinduló kereskedelem központja lett, odairányult a délbihari, a békési községek áruforgalma. Ezzel kapcsolatban nyersanyagot feldolgozó ipari üzemek alakultak, amelyek 1790 után mind erőteljesebbé váltak; Debrecenben viszont elsősorban az átmenő kereskedelem vált erőteljessé, továbbra is a céhes ipar maradt a jellemző, a város még a kormányzat kezdeményezését sem fogadta el a gyáripari termelés kifejlesztése érdekében. Előre léptek ugyan a selyemhernyó-tenyésztés, a gyapjúfeldolgozás irányában, de a nyersanyag feldolgozására sem a személyi, sem a technológiai felkészültség nem volt elegendő. A város gazdaságpolitikája egyre erőteljesebben a birtokok gyarapítására fordította a figyelmet, s ezzel a mezőgazdasági termelőmunka került előtérbe. A XVI-XVII. századi fejlődéssel szemben, amikor Debrecen termelő céhes ipara - a kor színvonalának megfelelően - szinte világhírre tett szert, a XVIII. század végétől egyre feszültebbekké váltak a termelés ellentmondásai: a nyersanyag egy részét idegen kereskedők vásárolták fel, az egyre jobban kiemelkedő Kalmár Társaság pedig máshol szerezte be a készárut. Amikor Európában, különösen a nagyobb városokban a céhes ipar hanyatlásnak indult, mert további és minden erővel való fenntartása már fékezte a termelés érdekeit, a technikai tökéletesítés lehetőségeit, Debrecen akkor is minden erővel korlátozta a nagyobbüzemű termelést; alig található olyan debreceni kereskedő, aki tőkéjét az iparba fektette volna; pénzüket inkább kölcsönök formájában hasznosították. A város ezért vált a XIX. század első negyedében a mezőgazdasági birtokfelhalmozás bázisává. Kereskedelme elsősorban a tranzitó- és importhálózat fészkévé lett, a belső ipari feldolgozás a céhekre korlátozódott. A városkörnyéki gyapjút, nyersanyagot idegen kereskedők szállították el Óbudára, Sopronba, Pestre, ebből pedig a helyieknek kevés hasznuk volt. Ez a sokszoros ellentmondás indította el - szinte rohamszerűen - a céhek bomlási folyamatát, hasonlóan más város iparának fejlődéséhez. Egymás után jelentkeztek a munkabeszüntetések, a céhlegények bérkövetelései, feltűntek az új mesterségeket megalapozó kontárok, s az a Debrecen, amely régi hírének dicsfényében messze külföldről vonzotta a céhlegényeket, a termelési ágazatok technikai eszközeit tekintve nem állhatta a versenyt más progresszívebb városokkal. A XVIII. században az ország korábban egyik leggazdagabb városából másodrendű közösség vált, s helyette más városok emelkedtek ki, közöttük elsősorban Pest, de Nagyvárad is, míg Debrecen a mezőgazdasági nyersanyagtermelés egyik jelentős országos bázisává alakult át. Ebben az időben szinte ugrásszerűen tört előre a sertéstenyésztés, váltak szükségessé a Hortobágy hatalmas földjeinek hasznosítására felmerülő tervek, amelyek azonban mind a legelőgazdálkodásra szorítkoztak; ekkor emelkedett naggyá a debreceni ménes jelentősége, a város a mezőgazdasági bőség otthonává lett. A cívisvilág, a ház utáni földek birtokába jutott céhes mesterek, szabad foglalkozású személyek (ügyvédek, nagykereskedők) ezekben az évtizedekben - a XIX. század első felében - ragadták kezükbe a hatalmat, maradi társadalomszemlélettel, de annál nagyobb önállósággal. Üj patrícius réteg tűnt fel: a sertéstenyésztőké, s mellettük a külországokkal kereskedő fűszereseké, akiknek nagy érdeme a város áruforgalmának növelése. Kezdetleges ipari üzemek is alakultak, hitelintézet is született, szerveződött a tőkés