Debrecen város magisztrátusának jegyzőkönyvei 1610, 1618-1619 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 38. (Debrecen, 2007)
hadtápterületté vált. Homonnai Drugeth György kozákjainak betörése némileg felborzolta a kedélyeket, de a veszély rövidesen elmúlt, s így a város élhette nyugodtan a maga iparos- és kereskedőéletét. A város gazdagodott, így nem véletlen, hogy a bejegyzések nagy része pénzhitelekről szól. Ezek magánhitelek, rendszerint helybeli polgárok egymás között kötött üzleteiről szórnak. A nagyobb kölcsönök azonban a marhakereskedők és a bécsi közvetítők között fordulnak elő (1610: 574/3; 1619: 160/8). Debrecen azonban gyarapodása ellenére sem nyújtott városias képet. A házak négyötöde rakott, vert, vályogfalu volt. Többségükben szoba, szabadkéményes konyha, kamra volt. A jobb módúak házában két-három szobát találhatunk. A Piac utcai házaknak szoros tartozéka volt a bolt, a kalmárok elárusító, de raktárai is szolgáló helyisége. (1619: 127/3) Házanként legtöbbször egy bolt volt, melyből egyenesen a lakószobába lehetett jutni. Igen kevés emeletes házról van tudomásunk, ezek mind a Piac utcán álltak, és a legjobb módú kereskedő polgárok laktak bennük. Ugyan a házak külsőleg szegénységet mutattak, annál nagyobb gazdagságra utaltak berendezési tárgyaik. Arany-ezüst müvek, selyem, bársony, gyapjúszövetek sokaságáról olvashatunk a jegyzőkönyvek lapjairól (1619: 171/9; 198/3) Tipikusan magyarországi város volt Debrecen abban a tekintetben, hogy - bár maga is földesúri fennhatóság alatt állt - egymás után szerzett magának jobbágyfalvakat, jobbágyait robotoltatta, s a 17. században „örökös" jobbágyi kötelékkel fűzte őket magához, megakadályozva szabad költözésüket. 1618-ban Szőke Györggyel fogadtatták meg esküvel, hogy Boldogfalvárói soha nem távozik el, s Debrecennek mindenkor hűséges alattvalója lesz (1618: 49/2). A város ezekben az években is ragaszkodott régi kiváltságához, nevezetesen ahhoz, hogy Debrecen falain belül ne érvényesüljenek a nemesek kiváltságai: minden nemes ember, vagy akármely lakos egy terhet viseljen a várossal (1610: 558/3, 582/7; 1619: 168/3). A város vezetése Debrecenben nem felülről, hanem jól meghatározott rendben alulról, az egész közösségre alapozva épült ki. A városkormányzat alapegysége az utca volt. Az utcák élén az utcakapitányoknak nevezett választott tisztségviselők álltak, akik a tizedesekkel együtt végezték munkájukat. Időnként utcagyüléseket tartottak (1618: 10/2). Az utcák tisztségviselőinek jelentős szerepe volt a szenátorok megválasztásában. A tanács a bíróval együtt irányította a várost. Felelősségük, tekintélyük igen nagy volt. Az 1618. évi jegyzőkönyv elején olvashatjuk esküjüket, melyben hitükre megfogadják, hogy sem barátság, sem rokonság által nem lesznek befolyásolhatók. Csakis a köz javát mozdítják elő. Éberen őrködnek a város jogainak megtartásán.(1618: 5/2) A tanács tagjai közül választották meg az esküdtbírákat. Számuk kezdetben 12, majd 16 volt. Nemcsak a bíráskodásban volt fontos szerepük, hanem a városgazdálkodás munkájában is. Esküjüket szintén az 1618. évi jegyzőkönyvben olvashatjuk: „...az minemű hivatalra az tanácsságnak tisztire Isten rendeléséből az város választott, abban az te tehetséged szerint igazan eljársz, az hamissat nem igazítod, az igazat nem hamisítod... "(1618:5/1) Az adószedés mellett ők felügyelték a kocsmák működését. 1610-ben olvashatunk többek között a borbírák fizetésének szabályozásáról (1610: 506/2). Debrecen büntetőjoga 1361 és 1693 között a bíró és a tanács kezében volt. A fellebbezés fóruma kezdetben az úriszék és a szenátus volt, majd az erdélyi fejedelemhez is lehetett fordulni. 1619-től jóformán csak olyan esetekkel találkozunk, amikor a szenátushoz fellebbeznek. Debrecenben éppúgy, mint másutt a legkülönfélébb bűnesetek fordultak elő. Nem volt ismeretlen a gyilkosság, amit halállal büntettek. A legelrettentőbb büntetésnek számított, hogy a gyilkost elevenen elföldelték. így járt az az asszony is, aki gyermekét „elrekkentette"(1619: 142/2). A feleség hűtlenségét is halállal büntették,
